Vakvágány
Sok emlék rég felsült a tűzforró betonon,
Lábam is ott találta magát, elveszve a peronon.
A vonat sípoló hangjára kaptam csak észbe,
Nem dobhatok egy életet csak úgy a vonat elébe.
Talpam alatt apró kavicsok súrlódnak össze.
Azt, aki lettem, a múltam alaposan szőtte.
Kívülről kovácsolta, de belül üresség maradt.
Az utolsó léptem végtelenül a peronon ragadt.
Tekintetemet a fény egyre csak hívta magához.
Én voltam a mártír, ki magáért mindent feláldoz.
Egyszerre lebegtem tétlenül ég és föld között,
Amíg a múlt ítélő keze a szerelvény elé nem lökött.