„Jót s jól!”

Minden nyelvnek megvan a maga szépsége, különlegessége, amely összetartja egy adott ország lakóit. Lehet bárhol az ember, egy másik országban, vagy akár egy másik kontinensen, amennyiben meghallja az anyanyelvét, rögtön megdobban a szíve. A nyelv összeköt. Általa tudunk igazi beszélgetéseket folytatni, embereket megismerni, közösségekbe tartozni. Épp ezért igyekszik az ember minél több nyelvet elsajátítani, hogy új, sokszínű, különböző nyelveken megszólaló személyeket ismerhessenek meg. A világon, bármennyire is elképzelhetetlen, 6-7 000 nyelvet beszélnek, és a dialektusok száma még ennél is többre tehető, egészen pontosan megközelíti a 20 000-et. Ezen nyelvek közül léteznek nehezen és könnyen elsajátíthatók, vannak szép csengésűek, vagy olyanok, melyek egy kicsit durvább hangsúlyt igényelnek.

És vannak olyanok, mint a magyar… olyan nagyon szépek.

A magyar nyelv tulajdonképpen egy különleges és páratlan nyelv, melynek napját minden év november 13-án ünnepelünk 2011 óta. Meghatározó dátum nyelvünk történetében a november 13., ugyanis 1844-ben ezen a napon fogadták el a magyar nyelvet hivatalossá tevő törvényt.

Mit is jelent számomra anyanyelvem?

Érsemjénben születtem és ott is élek, ezért gyermekkoromtól fogva, legalábbis mióta az eszemet tudom, lelkembe itatódott a magyar nyelv sokszínűsége, különlegessége és természetesen a határtalan szépsége, amellyel a többi nyelv csak versenyezhet, de nem nyerhet ellene.

Nyelvújítónk, Kazinczy Ferenc, akiről már A magyar irodalom kiemelkedő alakjai című sorozatomban is tettem említést, mindig igyekezett bátorítani a nemzetet, hogy küzdjön ezért a ragyogó, akkoriban még eléggé elhanyagolt nyelvért, melyet anyanyelvnek nevezni hatalmas büszkeség.

Olyan érdemeket, fejlesztéseket sikerült elérnie e nyelvvel kapcsolatban, amiket a magyar ember még ma is érez. Szókincsünk tele van olyan kifejezésekkel, melyek segítenek nekünk a szebb önkifejezésben; rengeteg versünk, irodalmi alkotásunk maradt fenn az évtizedek, sőt évszázadok során, melyeket külföldön is előszeretettel olvasnak.

Én hiszem azt, hogy magyarnak lenni egy áldás, hisz milyen csodás az, amikor ilyen sokszínű szavakat ejthetsz ki a szádon, sőt legalább ennyire sokoldalúan gondolkodhatsz is! A magyar nyelv nem csak egy nyelv, a magyar nyelv egy életérzés, és én hiszem, hogy csak az igazán kitartó és kiválasztott emberek mászhatják meg a megtanulásának hegyét, hogy a végén majd letekintsenek a felsorakozó szavak halmára. Sokan próbálkoznak megtanulni magyarul dalolni, beszélni, költeni és élni, de nem mindenkinek sikerül. Egy idő után az emberben ki kell alakulnia a magyar szívnek és a magyar szívdobbanásnak, s ha ezt nem sikerül elsajátítani, akkor az ember nem tud a magyar nyelv szárnyain repülni.

Számomra magyarul gondolkodni és magyarul beszélni egy áldás, még akkor is, ha itt Romániában nem minden esetben tudok érvényesülni általa. Ez a nyelv akkor is az enyém. Ha mást nem is kaptam volna az égtől, csak a tényt, hogy a magyar az anyanyelvem, és nem megtanulnom kell, csak fejlesztenem, máris teljes lett volna az életem. Önmagamat megértetni, olyan szenvedéllyel beszélni, mint magyarul, más nyelven nem is menne, mert érzem, hogy a magyar egy velem, már a részem, és semmilyen másik nyelvért nem adnám. Nem felejteném el, vagy nem lennék képes letagadni, azt, akivé válok általa, csak azért, hogy más nyelv szavait zengje szám. . Lehet, én vagyok túl ragaszkodó, vagy túl elfogult az anyanyelvemmel kapcsolatban, hisz mindenkinek bizonyára a saját anyanyelve a legkedvesebb, de szerintem mégis az az ember a legsokszínűbb, aki minimum egy mondatot meg tud alkotni és el tud mondani magyarul. Olyan jól esik hallani, amikor itt Nagyváradon meghallok egy magyar szót az utcán. Ettől nyugszik meg a lelkem. Ettől érzem otthon magam. Vagy amikor például román, vagy angol ajkú emberek ejtenek el egymás között egy-egy magyar kifejezést, és rögtön elmosolyodom. Nem kell félreérteni, nem a kiejtés miatt botránkozom és kacagom ki őket, csak boldog vagyok, és néha aranyosnak is találom, hogy igen, igazam volt, egy-két magyar szót bizony mindenki ismer…

A cikkem végéhez közeledve remélem, minden Magyarországon, vagy éppen külföldön élő személy, aki beszéli a magyar nyelvet, mosolyog és büszke. Büszke azért, mert e nyelv ismerete által különleges, és talán ha az embernek semmije sincs, akkor is ott van neki a nagy múltú magyar nyelv. Ez a drága örökség, melyet ránk hagytak azért, hogy vigyázzunk rá, és becsüljük meg. S ha sohasem hagyjuk elkopni szebbnél szebb szavait, ragyogó kifejezéseit, amiket úgy formálhatunk, ahogy akarunk, akkor az virágozni fog a jövő nemzedékeinek is, és ők is így csodálhatják majd azt!

Krúdy Gyula következő soraival zárnám gondolataimat:

„Éneklő pogány asszonyok dalolásából született a magyar nyelv. A csodaszarvas rázta le agancsával az erdő ékszereit, a piros bogyókat, hogy szép magyar szavak legyenek belőlük.”

Kiemelt fotó forrása: https://impressmagazin.hu/november-13-a-magyar-nyelv-napja/

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály