Tűnő fények – Pap Nikoleta versei

Élet

Egy kis remény, egy utolsó fénysugár,
Semmi más nem számít ebben az életben már.
Nincsen éltető, boldogító ragyogás,
Csak a hideg, ijesztő fogvacogás.

Nincsen élet, nincsen boldogság,
Csak az elmulasztott idő, s a gonoszság.
Nincsenek jó napok, nincsenek háztetők,
Csak a lefelé eredő, unalmas lejtők.

Nem igazság

Születtünk, hogy meghaljunk,
S élünk, hogy lehessünk,
Éhezünk, hogy nagyokat faljunk,
Majd hogy futni mehessünk.

Nem vagyunk egyformák,
Nem egyezik a színünk,
De mint a kiélesedő emberi bordák,
A végén mind ugyanolyanok leszünk.

Nem ismerlek

Nem ismerek rád, nem látom az arcodat,
Nem ismerem fel benned a régi karcokat.
Nem láttalak évek óta, nem is tudom a neved,
Csak egy idegen vagy, ki a távolba mered.

Rokon vagy pedig, egy közeli ismerős,
Olyan ember, ki mindig csak hencegős.
Az öledben tartottál, mikor kicsi voltam,
Hogy ilyen ember vagy, sohasem gondoltam.

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály