A fájdalommal minden véget ér? − Suttogások és sikolyok

Létezik teljes boldogság, vagy ez is csak nézőpont kérdése? Ki mellett érzed magad teljes biztonságban? Mit tehet egy nő, ha elnyomják?

Ezekre és hasonló kérdésekre kereste a választ Ingmar Bergman Suttogások és sikolyok című darabja, amelyet Györfi Csaba rendezett. Számomra maga a műfaj is újdonság volt, hiszen a fizikai színház kifejezéssel nem találkoztam eddig, de egyből arra asszociáltam, hogy a mozdulatoknak, a nonverbális gesztusoknak lesz jelentősége. Erre azonban magyarázatot kaptam: a fizikai színház a prózai- és táncszínház között helyezkedik el. Nem a szavakon van a hangsúly, de nem is a tökéletes táncmozdulatokon. Az erős és apróbb, lefojtottabb mozdulatok többet adtak, mint a szavak. Ágnes szenvedéseit nem lehetett volna szavak által ilyen pontosan kifejezni.

Az első percekben fenyegetve éreztem magam az intrótól, amiben halálhörgést, suttogásokat, levegő utáni kapkodást lehetett hallani. A fehér szín volt a leghangsúlyosabb, hisz a nők mind fehérben voltak, a díszlet pedig szintén fehér volt. Ebből tűnt ki a vörös fotel. A fehér szín azonban kettős volt: a tisztaságot és a közelgő halál szorítását is jelentette.

Ágnes, a középső lány, szenvedése empátiát váltott ki belőlem, illetve eszembe jutott róla az a régi kollokáció, hogy falra mászik a fájdalomtól. Az ő haldoklását, utolsó napjait követhettük nyomon.

Közben nagyon expresszíven tükröződött a családi kapcsolatháló. A nagyobbik nővér kimért, hideg tekintettel nézett a testvérekre, illetve Annára, a cselédre is. Egyértelmű volt, hogy övé lenne az anyaszerep ebben a családban, de nem enged magához közel senkit. A húg egy szenvedélyes, álmodozó, még naiv és tapasztalatlan egyén volt. Látszólag mindketten várták, hogy mikor ér véget Ágnes élete: álltak ágya mellett, figyelték minden léptét, fürdették. Anna, a cseléd bensőséges viszonyt alakított ki Ágnessel, ő volt az, aki odanyújtotta mindig a hegedűt és vonót, amikor Ágnes intenzív fájdalmában sikított és rángatózott. Anna volt az, akinek igazán fájt Ágnes állapota. Amikor a nő „megjelent nekik”, a cselédlány nem félt tőle, sőt örült a találkozásnak. Annáról kiderül, hogy nemrég vesztette el kisbabáját. Egy adott pillanatban a hangszertartóval úgy viselkedik, mintha pólya lenne.

Ágnes beszámolója egyfajta mankó volt számomra, hiszen megértettem, milyen betegségben szenved, hogyan viszonyul a testvérekhez, s mennyire meghatározó az anyahiány. Felvetődött bennem az, hogy valószínűleg az édesanya részrehajló volt, s Máriával, a nagyobbik lánnyal találta meg csak a közös hangot. Ágnes töretlen kitartása egyfajta példa lett számomra, hisz utolsó napjait is célok határozták meg: alkotni akart. Látszott rajta, hogy bár szenved, megbékélt a halál gondolatával, s igyekszik kihasználni a még hátralevő napjait.

Időnként a gyerekkori emlékek, a felhőtlen játszadozás, a gondtalanság volt az, ami kizökkentett a mélabús érzelmi állapotomból. A lányok teljes átéléssel táncoltak a babájukkal. Kört alkotva juttatták eszembe a tökéletességet, amelyet ők gyerekkorukban tapasztaltak meg utoljára.

A férfiak jelenléte mindent felborított. Iszonyt váltott ki Karin viselkedése, amikor meglátta a kalapos férfit, akihez nem akart hozzámenni. Végül azonban mégis muszáj volt meghozza ezt a sorsfordító döntést. Amikor végbement az erőszak úgy, hogy Karin mindent megtett, hogy nehogy megtörténjen, akkor szembesültem azzal, hogy volt idő, amikor a nőket teljesen eltiporták. Ami a legrosszabb, hogy nem is volt kihez fordulnia segítségért.

Az erőszakot, az elnyomást a darab többnyire szimbólumokkal ábrázolta, de voltak naturalista vonások is benne.

Karin távozása azt is jelenti, hogy az ott történtek után, talán lehetetlen lenne abban a házban ugyanúgy tovább élni a mindennapokat, mint azelőtt.

Ahogy a rendező mondta, feltevődik a kérdés, hogy ki él igazán. Látszólag a középső lány haldoklik, de a többi szereplő teljesen elveszett, nincs célja az életüknek, hiába telnek a napok. Helyzetük kilátástalannak tűnik, de vajon lenne-e esélyük kitörni? Ezt a kérdést a darab előttem nyitva hagyta. Azóta is keresem a válaszokat.

Kiemelt fotó forrása: Szigligeti Színház Nagyvárad

Varga-Göcz Nikolett,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar Nyelv és Irodalom szak