Mit rejt a szemét? – Nápolyi Napló 1. rész
Olaszország, Itália, Appennini-félsziget, Európa csizmája – megannyi néven ismerjük ezt a mediterrán országot, én pedig már olyan régóta vágyom arra, hogy egyszer körbejárjam. Megmagyarázhatatlanul erős köteléket érzek Olaszország és az olasz kultúra iránt, így nem is volt kérdés, hogy élni fogunk az egyetem által kínált Erasmus+ lehetőségekkel, és megcélozzuk a csizma szárának közepét – pontosabban Nápolyt.
A csoport tagjai: sigNora, Tasia, Stella, Ginevra és jómagam, Vitto. A választott nevek az olasz nyelvet próbálják megidézni, miközben egy kis játékossággal rá is játszanak arra, és közben valamelyest megőrzik eredeti nevük esszenciáját.
Szombaton indultunk útnak. A vonatút Pestig kellemesen telt, bár a MÁV ezúttal is hagyott némi kivetnivalót maga után. De nem számított – az izgatottságunk úgyis elnyomta a kisebb-nagyobb „részleteket”. Megérkeztünk Pest külvárosába, ahonnan egy, kifejezetten a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérre közlekedő buszra szálltunk fel. Nem kellett sokat utaznunk, hamarosan meg is érkeztünk.
Most először jártam repülőtéren – és egyben ez lesz életem első repülése is –, így egyelőre nincs viszonyítási alapom más repterekhez. Ennek ellenére első benyomásra rendezettnek és szervezettnek tűnt. Aztán rájöttem, hogy igazából mi, emberek vagyunk azok, akik olyanná tesszük, amilyen. Egy-egy helyet néha nehéz megtalálni, mindenfelé emberek jönnek-mennek, van egy kis összevisszaság és kavarodás. Tiszta Reszkessetek, betörők! szituáció – csak Kevin helyett mi próbálunk rájönni, hogy mégis mi a fene történik.
A becsekkolást már előző nap letudtuk, így már csak meg kellett keresnünk a megfelelő terminált, illetve az oda vezető kordont, amely a Ryanair biztonsági ellenőrzéséhez terelt minket. Bőrönd lemérve, feladva, kézipoggyász pedig betuszkolva – nem azért, mert ne fért volna bele, hanem mert jobb biztosra menni.
Ezt követte a biztonsági ellenőrzés második fázisa: a beszállókártyák szkennelése, a kézipoggyászok és személyes tárgyaink átvilágítása, majd az ellenőrzőkapun való áthaladás. Kisebb-nagyobb intermezzókkal, és néhány levetett szandállal később már szedtük is a lábunkat a kapu felé, ahol hamarosan felszállhattunk a repülőre.
Ahogy azt említettem, a Ryanairrel utaztunk. A többiek – Tasia, sigNora és Stella – már nem először repültek, míg Ginevra és én viszont ekkor álltunk először repülőgép előtt, és készültünk életünk első felszállására.
Korábban ezt-azt már hallottam arról, hogy maga a repülés, illetve az egész procedúra nem feltétlenül a világ legkellemesebb élménye. Meglepő módon azonban engem nem igazán rántott magával semmiféle kellemetlen érzés. Nyilván éreztem a nyomáskülönbséget, nekem is bedugult a fülem, és egy kicsit kavargott a gyomrom, de tudtam, hogy ez nem tart sokáig. Egyszer úgyis földet érünk – vagy így, vagy úgy, de odafent úgysem maradunk.
A leszállás szerintem kifejezetten szép volt, habár a tapasztaltabb társaim ezt másképp gondolták. Én viszont még nem tudtam mihez viszonyítani, így számításba vettem az ő véleményüket is. Amikor megérkeztünk, és leszálltunk a gépről, az első gondolatunk szinte egyszerre fogalmazódott meg: „Úristen, itt rohadt meleg van!”
De aztán egy pillanatra megálltam. Olaszországban vagyok. Végre. Egy helyen, ami olyan régóta szerepel a bakancslistámon, és most tényleg eljutottam ide. Nem képen láttam, nem egy filmben, nem valaki más történetében – hanem én álltam ott a mediterrán hőség közepén.
A nápolyi reptérről egyelőre még nem ejtek szót, majd a visszaút során mesélek róla, hiszen amúgy is hamar tovább álltunk. Gyorsan taxiba pattantunk, ami talán egy kicsit drágább mulatság volt, de a kényelmet és a gyorsaságot meg kell fizetni – főleg akkor, ha az emberfia csomagokkal megpakolva, fáradtan próbál eljutni valahova.
Mindenki szeretett volna már egy frissítő tusolást és egy kis pihenést, a szállásunkat azonban csak jóval később vehettük át. Vagy perkálunk. Ekkor nyert igazán értelmet a jól ismert mondás: pénz beszél, kutya ugat.
Nem baj, gondoltuk, úgyis éhesek vagyunk. Menjünk enni, nézelődjünk egy kicsit a szállásunk környékén, és lassan úgyis eljön az idő, amikor végre elfoglalhatjuk a tanulmányi utunk alatt szolgáló menedékhelyünket.
Találtunk egy ár-érték arányban kifejezetten jónak tűnő éttermet, így gyorsan helyet is foglaltunk, és mindenki rendelt egy-egy… PIZZÁT!
Az étterem valószínűleg egy családi vállalkozás lehetett, hiszen rengeteg meghitt, mondhatni intim és családias fénykép vett körül bennünket a falakon. Ahogy falatoztunk, lassan mindenkiben tudatosult a tény, hogy olasz földön vagyunk. Itt vagyunk. Minden úgy történt, ahogy annak lennie kell, és ez egyezett azzal, ahogy azt elképzeltük és szerettük volna.
Ezután elsétáltunk a szállásunk recepciójára, ahol már-már elfolyva, másfél órás várakozás után végre a kezünkbe kaptuk a lakásunk kulcsát. Ekkor azonban közölték velünk, hogy valójában nem itt vagyunk elszállásolva, hanem néhány sarokkal arrébb.
Szűkös és meglehetősen kétes sikátorokon vezetett át az utunk. Útközben néhány, szintén nem túl bizalomgerjesztő alakkal is találkoztunk, de bíztunk a szerencsénkben. Időközben aztán kiderült, hogy a foglalásunk nem éppen a legjobb visszajelzéseket kapta, így már csak reménykedni tudtunk a legjobbakban.
Különös érzés volt úgy végig sétálni ezeken az utcákon, hogy közvetlenül az utca szintjéről nyíló ajtók mögött hálószobákat és konyhákat láttunk. Mindeközben körülöttünk az egész környéket ellepte a szemét, az ételmaradék, az ürülék és mindenféle lom. A városnak ezen az arcán egyelőre nehéz volt meglátni azt a Nápolyt, amelyről annyit álmodoztunk.
Itt éreztük először igazán, hogy a kultúránk bizony nagyvonalakban eltér egymástól. Ezt követően a helyiek halálhoz és a gyászhoz való viszonyukba, illetve gyászfeldolgozási folyamataikba is betekintést nyerhettünk. Az utcákon ugyanis számos, szakrális elemekkel díszített vitrint láttunk, amelyekben az ott élő emberek elhunyt szeretteiről készült fényképeket helyeztek el. Ezek mellett gyakran egy-egy, már-már isteni magasságokba emelt Maradona-ábrázolás, kép vagy szobor is helyet kapott a miniatűr szentélyekben.
(…)
A hosszú út, a hőség és az első benyomások után már mindenki kellően elfáradt. Elfoglaltuk a szállást, mindenki felfrissítette magát egy gyors zuhannyal, majd ki-ki a maga módján próbált egy kicsit lepihenni. Szükségünk is volt rá, hiszen másnap már várt ránk Nápoly.
Másnap reggel… vagy inkább délelőtt: ha már egyszer Olaszországban vagyunk, és létezik az a bizonyos dolce far niente, akkor mi sem akartunk kimaradni belőle: tíz óra után keltünk fel, komótosan összekészültünk, majd nyakunkba vettük a várost.
Elsőként még csak a környékünkön nézelődtünk, aztán lassan elindultunk a tengerpart, pontosabban a kikötő felé. Az út azonban önmagában is egy különálló programnak bizonyult. Nápolyban szinte lehetetlen úgy végig sétálni néhány utcán, hogy ne ütközzünk valami újba. Egyik sarok után jött a másik, és mindenhol akadt valami, ami megállított bennünket egy pillanatra: Nápoly egyik legrégebbi pizzériája (ez látható a képen) , egy iskola, ahol apácák tanítanak – legalábbis tanítanának, ha éppen nem lenne szünet –, apró bazárok, szűk sikátorok, erkélyekről lelógó ruhák és olyan utcák, amelyeknél az embernek néha az az érzése támad, hogy egy másik korszakba csöppent.
Nápolyban valahogy minden egymásra épül. Nem csak az épületek, hanem az idő is. A régi rákerül az újra, az új pedig valahogy nem akarja eltakarni a régit. A falakon, a házakon, a kis utcákon és a tereken egyszerre van ott a múlt és a jelen.
Viszonylag hosszú séta után végül leértünk a kikötőhöz, ahol megpillantottuk a Castel Nuovót. A monumentális erőd Nápoly egyik jelképe, és már önmagában is egészen különleges látványt nyújtott. Innen pedig már a horizonton is jól kivehető volt a Vezúv. Ott állt előttünk a város, mögötte a tenger, a távolban pedig a vulkán.
Persze egy ilyen séta után erősen megéheztünk, így betértünk egy otthonos olasz pizzériába, és természetesen nem hagyhattuk ki azt, amiért talán már önmagában is érdemes Olaszországba jönni: a tésztákat. Hazafelé pedig még beugrottunk egy szuvenírboltba is, ahol természetesen senki sem távozott üres kézzel.
Az időjárás egyébként elsőre megtévesztőnek hat: hőmérsékletben nagyjából azt kaptuk, amihez Romániában is hozzá voltunk szokva, csakhogy ugyanaz a néhány fok itt egészen másnak érződik. A levegő párás, nehéz és szinte ráül az emberre.
A közlekedési kultúrájuk pedig… nos, arról előzetesen is hallottunk ezt-azt, de azt hittük, talán kissé eltúlozzák. Nem. A nápolyi vezetési kultúra brutális. A dudálás, a robogók, az autók, a gyalogosok és az a bizonyos olaszos „majd megoldjuk valahogy” mentalitás olyan elegyet alkot, amit nehéz szavakkal visszaadni. Itt az ember egy idő után már nem is azt figyeli, hogy mi történik, hanem egyszerűen elfogadja, hogy valahogy mindenki tudja, mit csinál.
És közben ott van az emberek másik, egészen ellentétesnek tűnő tulajdonsága: hogy mennyire ráérősök. Mintha nem akarnának állandóan rohanni. Mintha lenne idő leülni, beszélgetni, meginni valamit, elidőzni egy téren, vagy egyszerűen csak lenni. A dolce far niente – az édes semmittevés – tényleg nem csupán egy jól hangzó olasz kifejezés, hanem egy valós jelenség. Furcsa, hogy az idő a beszélgetésre, az elidőzésre csak a határokig tart, mert máshol ilyet eddig nem tapasztaltunk.
De ekkor óhatatlanul felmerült bennünk a kérdés: ha Nápoly ennyire szemetes, ennyire zsúfolt és helyenként ennyire piszkos, ha a Balkánnál is balkánibb, akkor mégis miért látogatják ennyien?
Talán éppen azért, mert Nápolyt nem lehet egyetlen pillanatfelvételből megérteni. Olyan, mintha itt kifeszítették volna az időt: mintha máshogy telne, mint bárhol máshol a világon.
Az épületek egymásra épülnek, az utcák magukon hordozzák a múlt rétegeit, és néha tényleg az az érzésünk, hogy egyszerre vagyunk több korszakban: egyik pillanatban egy több százéves épület mellett sétálunk, a következőben egy modern üzlet előtt állunk, aztán egy sikátor falán Maradona arca néz vissza ránk.
És talán ez Nápoly igazi titka: A szemét között kincset talál az, aki tényleg figyel.
Mert Nápoly valóban nem a gyengéknek való. Zajos, kaotikus, helyenként koszos, néha pedig egyszerűen túl sok. De ha az ember hajlandó nem csak átszaladni rajta, hanem megállni, körülnézni, észrevenni a részleteket, akkor a város lassan elkezdi megmutatni magát. És talán éppen ez benne a legszebb: hogy nem akar mindenkinek tetszeni.
Hazafelé menet betértünk még egy apró templomba. Csend volt, hűvös levegő, és néhány percre teljesen kiszakadtunk az utcák zajából. Ahogy ott álltam, valami furcsa nyugalom fogott el. Körülöttem egy idegen ország, egy teljesen más kultúra, egy zajos és kaotikus város, én pedig ott ültem egy kis templomban, és egyszer csak arra gondoltam: Igen, pont jó helyen vagyok!
Talán ekkor éreztem először úgy igazán, hogy nem csupán megérkeztünk Olaszországba. Hanem elkezdődött valami…
A folytatásban elhagyjuk Nápoly nyüzsgő utcáit, és a festői Amalfi-partra látogatunk. Kanyargós tengerparti utak, sziklafalakra épült települések, türkizkék tenger és az olasz életérzés talán egyik legszebb arca vár ránk. Nápoly után egy egészen másik Itália tárul majd elénk – Positano, Sorrento, Amalfi, azaz a lélegzetelállító déli partvidék.
A képek saját készítésűek.
A szerző Corodi Victor, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem Többnyelvűség és multikulturalitás mesterképzésének hallgatója.