Pontos Kristóf versei: Tizenkilenc esztendő imája; Halálomban rólad álmodozom; Törött botom mellől;
Tizenkilenc esztendő imája
Tizenkilenc bús esztendő
Szállt föl néma sóhajon,
Míg az égnek csillagútján
Hozzám ért az irgalom.
Sokszor kértem: lesz-e egyszer
Kéz, mely engem átölel?
Lesz-e szív, mely úgy szeret majd,
Hogy a bánat messze kel?
S ím, mikor már csendbe hullt el
Minden régi fájdalom,
Karjaid közt úgy talált rám
Elveszített otthonom.
Nemcsak társam, több vagy annál,
Lelkem másik, szép fele;
Mint virágnak édes napfény,
Úgy lett teljes életem veled.
Most már tudom: egy sem veszett
Könny, mit érted ejtettem;
Tizenkilenc esztendőnek
Minden imája meghallgattatott benned.
S míg fölöttünk csillag reszket,
S zúg az élet vad szele,
Fogd kezem, s az Úr előttünk
Áldja meg a két szívet örökre.
Halálomban rólad álmodozom
Ha majd egyszer síromra száll
Az alkonyatnak bús homálya,
S a föld, mely engem ringatott,
Magához ölel, mint anyja,
Ne félj, kedves, hogy elfeledlek,
Ne hidd, hogy véget ér a lángom:
Ha nem lesz többé ébrenlétem,
Halálomban rólad álmodozom.
Mert téged adott nékem az ég,
Mikor még semmit sem reméltem;
S mikor a világ idegen volt,
Te lettél otthonom s menedékem.
Te voltál napom zivatarban,
Csillagom sötét éjszakákon,
S ha minden földi fény kialszik,
Halálomban rólad álmodozom.
Ha majd a sírnak hideg ágya
Lesz egyszer nékem nyoszolyám,
S nem hallik többé földi nóta,
Melyet daloltam egykor én már;
A szívem, mely oly forrón szeretett,
Ott sem lesz néma, azt kívánom:
A túlvilágon is te légy
Első s utolsó gondolatom.
S ha majd az Úr előtt megállok
Az örökkévalóság kapujában,
S megkérdi tőlem: „Mit vittél el
A földi életből magaddal?”
Én nem viszek aranyat, kincset,
Nem kell nekem sem földi vagyon
Csak mondd ki, hogy szerettél engem,
S én boldogan megyek utamon.
De addig, kedves, élj és szeress,
Nevess, ha rám süt majd a hajnal;
S ha egyszer könny gördül arcodon,
Ne töröld le azt haraggal.
Gondolj arra: valahol messze,
Hol már nem ér el földi bánat,
Egy lélek még mindig téged keres,
S téged ölel minden imádságban.
S ha éjjel majd az ablakodnál
Egy halk szellő megzörrenti a fákat,
Ne kérdezd, vajon honnan jött
Talán én küldöm azt a szárnyat.
Talán a csillagok közül nézlek,
Talán a hold lesz régi lámpám,
S ha lehunyod két szép szemedet:
Én ott leszek az álmaidnál.
Mert mit nekem halál és idő,
Ha szerelmem túléli mindkettőt?
A sír csak testem rejti el,
De lelkem hozzád visszatér még.
S míg fenn az égen csillag ég,
S míg a föld fölött száll az álom,
Én akkor is csak téged látlak:
Halálomban rólad álmodozom.
Törött botom mellől
Zordon lett az utca, száraz kóró zörren,
Nem kereslek többé vándorló körökben.
Úti botom törött, nehéz köpeny rajtam,
Kibújtam a hálóból, mit magam fontam.
Nem megyek már eléd erdőn, sűrűségen,
Kihűlt a pogácsa, hamu van a fészekben.
Messze szállt a madár, elrepült a kedvem,
Koldusbotra jutott küzdő, makacs lett lelkem.
Pedig mennyi édes, víg órát megértünk!
Mikor falu végén zengett zenénk, dalt verettünk,
Csaplárné asztalán vörös bor csillogott,
Két boldog szempárban egész világ ringott.
Köszönöm az utat, csárdák hűvös árnyát,
Hogy velem repülted viharoknak szárnyát.
Nem maradt a szívben semmi tüske, méreg,
Csak a fáradtságtól megfagyott vért ne élném meg.
Megállok a dombon, elengedlek végkép,
Menj a magad útján, keress másik békét.
Leülök az árok szélére sötétben,
Nem mozdul a lábam többé ezen a vidéken.
Kiemelt fénykép forrása: Pinterest
A szerző Pontos Kristóf, a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium diákja.