Lehetőségek között születtem – Jogok, amiket evidenciának vettem
Gyerekként mindig azok közé tartoztam, akik szomjazták a tudást. Azok közé, akik kérdeztek, figyeltek, és akik számára a tanulás nem kötelezettség, hanem lehetőség volt. Én voltam az a gyerek, aki köszönés nélkül rohant be az óvodába, csak hogy időben hallhassa, miről beszél a pedagógus. Már akkor kíváncsi voltam a világra, és természetesnek vettem, hogy egyre többet szeretnék tudni róla.
A szüleim számára is egyértelmű volt az út, amely előttem állt: óvoda, általános iskola, középiskola, majd egyetem. Soha nem kellett azért küzdenem, hogy tanulhassak. Nem kellett bizonygatnom, hogy lányként is megérdemlem az oktatást, vagy hogy a tudás nemtől független érték. Egyszerűen megkaptam ezt a lehetőséget. Tizenhat évesen az is magától értetődőnek tűnt, hogy ha több pénzre van szükségem, nyáron dolgozhatok. Tizennyolc évesen pedig szavazati jogot kaptam, és eldönthettem, szeretnék-e élni vele. Ezek a jogok és lehetőségek annyira természetes részei voltak az életemnek, hogy sokáig észre sem vettem, milyen kiváltságos helyzetben vagyok.
Néhány nappal ezelőtt sikeresen államvizsgáztam. Az elmúlt évek során számtalanszor panaszkodtam arra, hogy nincs kedvem tanulni, hogy fáradt vagyok, hogy elegem van a vizsgaidőszakból. És ezek az érzések valósak voltak. De közben újra és újra eszembe jutott, hogy a világ egy másik pontján valaki éppen azért imádkozik, hogy egyszer ő is tanulhasson. Valaki azért könyörög, hogy könyvet vehessen a kezébe, hogy leülhessen egy tanteremben, vagy hogy egyáltalán eldönthesse, milyen jövőt szeretne magának.
Sokszor állok a tükör előtt elégedetlenül. Meglátom az apró hibákat, összehasonlítom magam másokkal, és előfordul, hogy azt érzem, idén sem sikerült elérnem azt a bizonyos „tökéletes” alakot. Megfordul a fejemben, hogy talán nem veszek fel bikinit, mert nem érzem magam elég jónak. Aztán arra gondolok, hogy hány nő van, aki ezt a döntést meg sem hozhatja. Akik nem választhatják meg, mit vesznek fel, hogyan öltöznek, vagy hogyan jelennek meg a nyilvánosság előtt. Akik csak nézik a színes ruhákat és mintákat, miközben magukban azt suttogják: bárcsak én is dönthetnék erről.
A szerelem és a veszteség is minden ember életének része. Nekem is volt már kapcsolatom, amely véget ért. Volt idő, amikor magamat hibáztattam, és olyan is, amikor a másikat. Voltak könnyek, harag, csalódás és kérdések. De ezekben a fájdalmas helyzetekben is ott van egy fontos szabadság: a döntés szabadsága. Mert vannak nők, akik még ma sem dönthetnek arról, kit szeretnek, kihez mennek feleségül, vagy hogy egyáltalán szeretnének-e házasságot kötni. Számukra a szerelem nem választás, hanem kötelesség.
Az egyetem és a munka összeegyeztetése sokunk számára ismerős kihívás. Én is számtalanszor éreztem magam kimerültnek. Volt, hogy úgy éreztem, egyszerűen nincs több energiám. Mégis tudtam, hogy a munkámért fizetést kapok, hogy a befektetett időmnek és energiámnak értéke van. Közben a világ számos pontján nők ugyanannyit dolgoznak vagy még többet, mégsem részesülnek méltányos fizetésben, vagy egyáltalán nem kapnak elismerést a munkájukért.
Mindig is társasági embernek tartottam magam. Szeretek emberek között lenni, beszélni, gondolatokat megosztani. Sokszor konferáltam már rendezvényeken, mondtam beszédet vagy álltam közönség elé. Még ma is előfordul, hogy az izgalomtól megremeg a hangom, és összeszorul a gyomrom. De minden alkalommal eszembe jut: milyen kiváltságos dolog, hogy megszólalhatok. Hogy van hangom, és van lehetőségem használni azt. Hogy elmondhatom a véleményemet anélkül, hogy azért büntetés járna.
Sokszor gondolkodom azon is, mit írhatnék ide, a Majomszigetre, ami valóban maradandó. Mi az a gondolat, ami elég fontos, elég különleges vagy elég tökéletes. De talán éppen ez a probléma: túl sokszor várunk a tökéletes pillanatra. Pedig néha elég annyi, hogy élünk a lehetőséggel. Hogy leírjuk a gondolatainkat, kimondjuk a véleményünket, és hallatjuk a hangunkat.
Nőként. Fiatal nőként.
Bár a világ az elmúlt évszázadban rengeteget változott, a nők helyzete még ma sem egyforma mindenhol. A mai napig léteznek olyan országok, ahol a lányok nem tanulhatnak, a nők nem vállalhatnak munkát, nem utazhatnak önállóan, vagy nem dönthetnek a saját sorsukról. A mi romániai valóságunkból nézve ez sokszor távolinak, sőt szinte elképzelhetetlennek tűnik. Közben azonban a szexista megjegyzések, a kettős mérce és a mindennapi előítéletek még mindig velünk élnek Romániában is – de talán ezekről majd egy másik cikkben osztom meg a véleményem.
A két helyzet természetesen nem hasonlítható össze. Mégis fontos emlékeztetnünk magunkat arra, hogy nem minden természetes, ami számunkra az. Nem minden jog magától értetődő, és nem minden lehetőség jár mindenkinek egyformán.
Legyen ez a cikk egy emlékeztető. Arra, hogy amit ma adottnak veszünk, azért sok nő előttünk hosszú éveken át küzdött. És arra is, hogy:
valahol a világban él egy másik nő, ugyanannyi tehetséggel, ugyanannyi akarattal, ugyanannyi álommal – talán még többel is –, aki mégsem érheti el mindazt, amit mi. Nem azért, mert kevesebb lenne. Hanem azért, mert olyan helyre született, ahol a szabadság még mindig nem magától értetődő.
Kiemelt fénykép forrása: Pinterest
A szerző Csillag Viktória, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem Magyar nyelv és irodalom-Angol nyelv és irodalom szakos hallgatója.