A Pál utcai fiúk, avagy férfikatalógus
Egyesület, egység, elvek. Nem bántjuk a nálunk gyengébbet. Csata. Megvédjük, ami a miénk. Az árulót nem fogadjuk vissza. Becsület. Önfeláldozás. Olyan szavak és mondatok, amelyek a sokunk által kedvelt Pál utcai fiúkban megfogalmazódnak. De vajon tényleg csak kisfiúkról és véresen komolyan vett (játék)csatározásról szól a történet? Nézzük meg alaposabban.
Június 19-én a Szigligeti Színházban a Debreceni Csokonai Színház előadását tekinthettem meg. Helyesebben szólva, ennek az előadásnak lehettem része. Mert a jó előadás nem csak előttünk játszódik, hanem bennünk is. Befogad, a részévé tesz, együtt örülünk és sírunk a szereplőkkel és a szereplőkért… A Pál utcai fiúk számomra éppen ilyen előadás volt.
A könyvet valamikor általános iskolában olvastam. És természetesen végigzokogtam Nemecsek halálát, akinek a neve igazából így van helyesen leírva: NEMECSEK ERNŐ. Csupa nagybetűvel. Mivel a történetet már ismertem, ezért arra figyeltem jobban, ahogyan a történetet előadják. Nem csalódtam.
Noha a cím szerint a történet fiúkról szól, én valójában férfiakat láttam. Láttam az erős, jó vezér típust, láttam az árulót, láttam a „rossz” vezért, aki mégis képes helyes döntést hozni, és láttam a gyáva, de lassan férfivá érőt is. A közös pont, amely szinte mindükben megvan: a férfibecsület.
Boka János, a Pál utcai fiúk vezetője – veszélyben az első, menekülésben az utolsó. A színpadi térben gyakran középen látjuk. Ereje nem hangos, nem kérkedő, nem tolakodó. Bölcsessége, illetve a mások iránt tanúsított tisztelete és törődése az, amiért a többiek szinte egyöntetűen megszavazzák vezérüknek. Ő megy elsőként a kémkedés során is, magával hívja két társát, de amikor menekülésre kerül a sor, ő fut el legutoljára. Jó vezérré azonban nem csupán bátorsága teszi, hanem az, hogy őszintén ismeri társait. Nemecseket is magával hívja, így lehetőséget ad neki, hogy ő is férfivá váljon. A csata előtt bátorságából társainak is ad buzdító beszéde során. Ekkor a Szigeti veszedelem Zrínyi Miklósára emlékeztetett, illetve a körülbelül egy éves Hunyadi sorozat Hunyadi Jánosára, akik szintén nem csak jó vezérek, bátor férfiak, hanem jó szónokok is.
A színdarab legszebb és legmeghatóbb pillanata számomra Nemecsek férfivá válása és Áts Feri jó vezérré válásának, illetve becsületéről való bizonyságtételének jelenete volt. A Vörösingesek feje a félelmetes, „rossz” vezér eleinte, aki félelemmel tart fegyelmet csapatában (akárcsak Szolimán a Szigeti veszedelemben). Nemecsek bátor fellépésekor azonban színre lép a férfibecsület: megtorlás nélkül elengedi a hozzájuk betörő Nemecseket miután ő tisztán és egyenesen felvállalja tettét, és szembenéz a lehetséges következménnyel is. E bátorság láttán a „keménylegények” tapssal mutatják ki elismerésüket. Noha Nemecsek megy át a leglátványosabb változáson, Áts Feri jó férfivá való érése is szemléletes. Nem bántjuk a nálunk gyengébbet! Ez hangzik el a szájából, amikor megtudja, hogy a két Pásztor fiú elvette Nemecsektől az üveggolyókat. A büntetést – a vízbemerülést – a többi Vörösinges előtt hajtja végre ugyan, de megparancsolja nekik, hogy forduljanak el. A jogos büntetést kiszabja a Pásztorokra, de a méltóságukat a szükségesnél jobban nem sérti.
Az erőre erő a válasz. A rosszul felhasznált erőre rosszul felhasznált erő, amely másokat is lehúz. A jól felhasznált erőre pedig jól felhasznált erő felel, amely másokat is felemel.
Mindemellett a színházi előadás szent idő és közösségi élmény is. Attól lesz szent, hogy hetekkel, akár hónapokkal hamarabb elhatározzuk, megnézzük azt az egy-, két- vagy háromórás előadást. Megvásároljuk a jegyet. Elegánsan felöltözünk, hiszen érezzük, hogy ez más, mintha csak a sarki boltba ugranánk be. Felsétálunk a színház lépcsőin, majd belépünk a bejáraton, ahol érezzük, hogy itt máshogy telik az idő. Elfoglaljuk a helyünket a jegyünk szerint, és a fények kioltásakor elcsendesülünk. Beléptünk egy másik dimenzióba. Egy olyan világba, ahol mágikus idő hat, nem a hétköznapi. Az előadás során a többi nézővel együtt éljük át ugyanazokat az érzéseket, így szellemileg, lelkileg eggyé válunk.
Az előadás végén csodálatunkat tapssal fejezzük ki – néma tapssal. Ha nagyon tetszik az előadás, akkor állótapssal, ugyancsak némán. A taps pedig, ha a nézőtéren figyelünk egymásra – hiszen az előadás során eggyé váltunk – akkor egyformán fog hangzani. Egyszerre fogunk gyorsan, majd lassan, majd ismét gyorsan tapsolni, amiből a színészek hallani fogják: BRA-VÓ, BRA-VÓ. Ez a fajta taps pedig többet mond bármely rajongó füttyögésnél és bekiabálásnál.
Végül pedig felmerül a kérdés: Találunk-e még férfit becsülettel? Amikor találunk, becsüljük-e a férfit? S meg tudjuk-e becsülni a szent időt?
Kiemelt fénykép forrása: Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen
A szerző Szőlősi Bernadett-Katalin, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem végzős hallgatója.