Dzsúdló, Beton.Hofi és a kijelzők fénye

A színpad előtt több száz telefon világított egyszerre. Nem öngyújtók, nem tapsoló kezek – kijelzők. Dzsúdló énekelt, Beton.Hofi sorait üvöltötte a tömeg, a nagyváradi várudvar pedig két estére egy generáció közös nappalijává vált. A Festum Varadinum majálisán ott volt minden, ami ma egy „fontos eseményhez” kell: kedvenc előadók, telt sorok, söröspoharak, TikTokra szabott fények és az a furcsa, szinte ösztönös mozdulat, amikor a koncert első refrénjénél egyszerre emelkednek a magasba a telefonok. Nem azért, hogy jobban lássunk. Azért, hogy látszódjon: mi ott voltunk.

És talán ez a mi generációnk egyik legnagyobb dilemmája. Vajon még megéljük a pillanatokat, vagy már csak dokumentáljuk őket?

A május 9–10-i hétvégén a Festum Varadinum ismét bebizonyította, hogy nem csupán kulturális rendezvény Nagyváradon, hanem identitásesemény is. A város megtelik fiatalokkal, akik nemcsak koncertre érkeznek, hanem hogy jelen legyenek egy közös történésben is. Dzsúdló koncertjén együtt hullámzott a tömeg, Beton.Hofi fellépése alatt pedig egyszerre volt jelen a nyers energia és az internetkorszak teljes látványvilága. Az ember azonban egy idő után óhatatlanul is észrevett valamit: sokan nem a színpadot nézték, hanem a saját képernyőjüket.

Mintha a koncert már nem is önmagáért létezne, hanem azért, hogy később visszakerülhessen Instagram-sztorikba, TikTok-videókba vagy másnap reggeli galériákba. Egyfajta digitális bizonyítékként. Ott voltam. Láttam. Átéltem. Vagy legalábbis rögzítettem.

Pedig éppen itt kezdődik az ellentmondás.

Mert ha valóban szeretjük az előadót, ha hónapok óta várunk egy koncertre, akkor miért a telefon kameráján keresztül nézzük? Miért fontosabb sokszor a videó minősége, mint maga az élmény? Miért érezzük azt, hogy ha nem posztoljuk ki, akkor az esemény szinte meg sem történt? Vagy legalábbis mi nem voltunk ott.

A Z-generáció és az Alfa már egy olyan világba született bele, ahol az online jelenlét nem külön élet, hanem a valódi élet kiterjesztése. Számunkra sajnos az emlék már nemcsak emlék, hanem tartalom is. Nem elég ott lenni valahol – LÁTHATÓAN ott kell lenni. A közösségi média pedig fokozatosan építette belénk azt, hogy az élmények értékét a visszajelzések adják: a megtekintések, reakciók, kommentek.

A koncertvideó ezért sokszor nem is a későbbi visszanézés miatt készül. Hiszen valljuk be: hány olyan videó van a telefonunkban, amit soha többé nem nyitunk meg? Ezek a felvételek inkább digitális trófeák. Bizonyítékok arra, hogy részesei voltunk valaminek, ami számított. A modern fiatalság egyik legnagyobb félelme ugyanis talán nem a FOMO (A FOMO betűszó: fear of missing out, azaz a félelem, hogy valamiről lemaradunk, kimaradunk), hanem az, hogy láthatatlanná válunk.

A Festum Varadinum majálisa pontos lenyomata volt ennek a jelenségnek. Egyfelől valódi közösségi élmény: fiatalok ezrei énekeltek együtt, találkoztak, felszabadultak, ünnepeltek. Másfelől viszont ott volt az állandó önmegfigyelés is. A pillanat folyamatos újrakeretezése: Hogyan mutat ez sztoriban? Jó lesz a fény? Látszik a tömeg? Hallatszik a refrén?

És talán ez az, ami miatt a mai koncertélmény más, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Régen az emlék az emberek fejében maradt meg. Ma a felhőben. Régen egy koncert után arról beszéltek, milyen volt ott lenni. Ma arról, milyen videók készültek róla.

Persze könnyű lenne egyszerűen elítélni ezt. Azt mondani, hogy „a mai fiatalok már semmit nem élnek meg igazán”. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. A telefon elővétele nem feltétlenül felszínességből fakad. Sokkal inkább abból az igényből, hogy megőrizzük magunkat egy gyorsan változó világban. Hogy nyomot hagyjunk. Hogy kapcsolódjunk egymáshoz. Hogy egy pillanatra azt mondhassuk: én is része voltam ennek, és ezáltal tartozok valahova. Hisz tudjuk jól, hogy minden ember szeretne valahova tartozni.

Csak közben felmerül a kérdés: ha minden pillanatot rögzíteni akarunk, marad-e idő valóban átélni őket?

Talán ez volt a Festum Varadinum idei majálisának legérdekesebb üzenete. Nemcsak az, hogy milyen erős előadók képesek ma megszólítani egy generációt, hanem az is, hogy ez a generáció hogyan próbálja megélni önmagát. Kijelzőkön keresztül, történetekbe szerkesztve, másodpercekbe vágva.

És miközben több száz telefon egyszerre világított Dzsúdló koncertjén, valahol a tömeg közepén talán ott volt a legfontosabb kérdés is: ha mindent megörökítünk, vajon emlékezni fogunk még arra, milyen volt igazán ott lenni?

Kiemelt fénykép forrása: Festum Varadinum – Facebook

A szerző Corodi Victor, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem hallgatója.