A „brainrot”-paradoxon: Amikor a pihenés adóssággá válik
Egy hosszú munkanap vagy iskola után hazaérsz, és még vár rád a mosás meg a főzés. Azt gondolod: „Pihennem kell egy kicsit, pörgetem a telefonom 20 percig, aztán nekikezdek”.
És csak pörgeted. Az idő rohan, te pedig észre sem veszed: hipnotikus transzba esel, elárasztanak a tökéletesen az ízlésedre szabott tartalmak. Minden mozdulat újabb meglepetést rejt – fogalmad sincs, mi következik, így hát görgetsz a következő posztra, TikTok videóra vagy Instagram reelsre, ami biztosan „elégedettséggel” tölt majd el.
Az élet sok, és sokszor megterhelő. Mész dolgozni, bejársz az óráidra, tanulsz; aztán még eszel, alszol, szocializálódsz, pihensz, a szenvedélyeidnek élsz, felhívod a családod – holnap pedig kezded elölről, és próbálsz nem megfulladni.
Teljesen természetes, hogy túlterheltnek érzed magad, ebből kifolyólag pedig az is, hogy vágysz a pihenésre, és szükséged is van rá. Mindannyiunknak megvannak a határai az energiánk beosztásában: a fizikai mellett a kognitív kapacitásunk is véges, akárcsak egy izomnak: edzés nélkül csak egy bizonyos mennyiséget bírsz el (Muraven és Baumeister, 2000). Az önszabályozás, közismert nevén az „akaraterő”, a kognitív kapacitásnak ebből a tartályából merít.
Ha a pihenés kerül szóba, sokan a fizikai pihenésre asszociálnak, pedig ez csak az egyenlet egyik fele. Gyakran megesik, hogy jóllakottak vagyunk, a testünk teljesen kipihent, mégis egyfajta „blokkal” szembesülünk, amikor megpróbálunk eleget tenni a kötelezettségeinknek. Egyszerűen nem tudunk elég energiát gyűjteni a kezdéshez. Ez kérdéseket vet fel, különösen, ha az elmúlt egy órát fekvéssel, céltalan görgetéssel és gyakorlatilag „semmittevéssel” (ún. bedrotting) töltöttük.
A közösségi média görgetésének használata a pihenés, vagy még gyakrabban a halogatás formájaként manapság egyáltalán nem ritkaság (Kroese és mtsai, 2014). Annyira elérhető: a telefonod mindig ott lapul a zsebedben, két érintés, és máris egy teljesen más világban találod magad. Mindenféle tartalom, amit kifejezetten neked terveztek, egyenesen a karnyújtásnyira. A közösségi média platformok, mint a TikTok, az Instagram, az X (vagyis a Twitter) és a többi algoritmusai hibátlanul megtanulták kiismerni az embert. Minden egyes bejegyzés, amit látsz, egy olyan mechanizmusnak köszönhetően kerül eléd, melynek a hatásait mindannyian jól ismerjük.
Nap mint nap tapasztaljuk. Horgonyt vet: amint megnyitod a kedvenc „agyrohasztó” alkalmazásodat, máris rákattansz, és egy flow-élményhez hasonló állapotot élsz át (Schüll, 2012). Hogy megértsük az „agyrohadás” mögötti agyi folyamatokat, először is tudnunk kell, hogy a dopamin, a jutalmazó rendszerünk fő mozgatórugója, nem csupán egy örömhormon (Berridge és Robinson, 1998), hanem a túlélés precíziós eszköze, amelyet a közösségi média algoritmusai sikeresen eltérítettek.
A dopamin működését egyszerűen úgy lehet elképzelni, hogy van egy alap szintje és vannak hirtelen megugrásai. Az alap szint határozza meg, mennyire vagyunk motiváltak: ha magas, könnyebben cselekszünk és energikusabbak vagyunk, ha alacsony, még az egyszerű feladatok is nehéznek tűnnek. A hirtelen megugrások akkor jelennek meg, amikor jutalmat várunk, vagy amikor a kapott jutalom jobb a vártnál. A kettő együtt befolyásolja a viselkedésünket: az, hogy mit várunk egy cselekvéstől, meghatározza, hogy érdemesnek tartjuk-e megtenni. A tapasztalataink háromfélék lehetnek: a jutalom lehet jobb a vártnál, pont olyan, mint vártuk, vagy rosszabb annál, és ez hat a jövőbeli motivációnkra.
Minden egyes görgetés a közösségi médiában egy szerencsejáték. Fogalmunk sincs róla, hogy a következő bejegyzés fergeteges lesz-e, vagy unalmas. Éppen ez a bizonytalanság váltja ki az említett fázisos dopamincsúcsokat: az agyunk nem magától a tartalomtól függ, hanem a következő dózis lehetőségétől.
Figyelembe véve azt a minimális kognitív (és fizikai) árat, amit ezek a dopaminlöketek megkövetelnek, a görgetést valóban „olcsónak” minősíthetjük más jutalmazó feladatokhoz, például a tanuláshoz vagy egy házimunka elvégzéséhez képest, amelyek minden szempontból sokkal több energiabefektetést igényelnek. Ennek következményeként a mindennapi élet tevékenységei – takarítás, tanulás, vagy szélsőséges esetekben akár egy beszélgetés lefolytatása is – aránytalanul megterhelővé válnak. Ezek a feladatok olyan érzést kezdenek kelteni, mintha alacsony jutalommal járnának – legalábbis egy olyan agy számára, amelyet a közösségi média „szökőkútjához” kalibráltak.
Mivel sem a mosás elindítására, sem a feladat elvégzésére nem érzünk késztetést, sem pedig az ezekből fakadó elégedettséget, neki sem kezdünk. Tudatos elménk, amely nincs tisztában az agyunkban végbemenő strukturális eltolódással, ezt a fiziológiai és pszichológiai „rettegést” jellemhibaként értelmezi: kezdjük magunkat lustának, képtelennek, és szélsőséges esetben „haszontalannak” látni (Weiner, 1985), különösen a mai világban, ahol a produktivitás szinte emberi értékünk mérőeszközének is tekinthető. Megszűnünk képes és cselekvő ágensként azonosítani magunkat, és kezdjük belsővé tenni az inkompetencia narratíváját.
Végső soron a közösségi média által okozott dopaminerg eltérítés megértésének és a kognitív defúzió gyakorlásának az a célja, hogy elválasszuk énképünket a szokásainktól. Neurobiológiai rendszerünk képtelen megítélni a viselkedésünket: csak ismételni tudja azt, amit megtanult. Ezzel szemben az énképünk súlyos károkat szenved, ha azonosulunk a látszólag rögzült szokásokkal. A felismerés révén azonban ezt megtörhetjük. Abbahagyhatjuk a kérdezősködést: „Miért vagyok ilyen?” és elkezdhetjük megkérdezni: „Hogyan támogathatom az agyam egyensúly iránti természetes igényét?”.
Nem vagyunk gépek, és nem is kellene úgy viselkednünk, mint azok. De képesek vagyunk saját idegi működésünk tudatos megfigyelőivé válni, és ezáltal az algoritmus áldozataiból átléphetünk abba a szerepbe, ahol mi magunk irányítjuk saját figyelmünk áramlását.
A szerző Kovács Ivett, a Debreceni Egyetem pszichológia szakos hallgatója, egykori diák a nagyváradi Ady Endre Elméleti Líceumból. Jelen írás egy hosszabb tanulmányból emelt ki részleteket.
Kiemelt fénykép forrása: Shutterstock
Felhasznált irodalom:
Bandura, A. (1977). Self-efficacy: Toward a unifying theory of behavioral change. Psychological Review, 84(2), 191–215. https://doi.org/10.1037/0033-295X.84.2.191
Berridge, K. C., & Robinson, T. E. (1998). What role does dopamine play in reward? Hedonic impact, reward learning, or incentive salience? Brain Research Reviews, 28(3), 309–369. https://doi.org/10.1016/S0165-0173(98)00019-8
Cools, R. (2016). The cost of dopamine: From reward to control. Journal of Psychopharmacology, 30(11), 1134–1143. https://doi.org/10.1177/0269881116667710
Ferrari, J. R., Johnson, J. L., & McCown, W. G. (1995). Procrastination and task avoidance: Theory, research, and treatment. Plenum Press.
Festinger, L. (1957). A theory of cognitive dissonance. Stanford University Press.
Grace, A. A. (1991). Phasic versus tonic dopamine release and the modulation of dopamine system responsivity: A hypothesis for the etiology of schizophrenia. Neuroscience, 41(1), 1–24. https://doi.org/10.1016/0306-4522(91)90196-U
Hayes, S. C., Luoma, J. B., Bond, F. W., Masuda, A., & Lillis, J. (2006). Acceptance and commitment therapy: Model, processes and outcomes. Behaviour Research and Therapy, 44(1), 1–25. https://doi.org/10.1016/j.brat.2005.06.006
Koob, G. F., & Le Moal, M. (2001). Drug addiction, dysregulation of reward, and allostasis. Neuropsychopharmacology, 24(2), 97–129. https://doi.org/10.1016/S0893-133X(00)00195-0
Kroese, F. M., De Ridder, D. T., Catharine Evers, C., & Adriaanse, M. A. (2014). Bedtime procrastination: Introducing a new area of self-regulation. Frontiers in Psychology, 5, 611. https://doi.org/10.3389/fpsyg.2014.00611
Laibson, D. (1997). Golden eggs and hyperbolic discounting. The Quarterly Journal of Economics, 112(2), 443–478. https://doi.org/10.1162/003355397555253
Lembke, A. (2021). Dopamine nation: Finding balance in the age of indulgence. Dutton.
Muraven, M., & Baumeister, R. F. (2000). Self-regulation and depletion of limited resources: Does self-control resemble a muscle? Psychological Bulletin, 126(2), 247–259. https://doi.org/10.1037/0033-2909.126.2.247
Schüll, N. D. (2012). Addiction by design: Machine gambling in Las Vegas. Princeton University Press.
Schultz, W. (2016). Dopamine reward prediction-error signalling: A hardwired, evolutionary target-oriented mechanism. Frontiers in Psychology, 7, 1840. https://doi.org/10.3389/fpsyg.2016.01840
Tice, D. M., Bratslavsky, E., & Baumeister, R. F. (2001). Emotional distress regulation takes precedence over impulse control: If you feel bad, do it! Journal of Personality and Social Psychology, 80(1), 53–67. https://doi.org/10.1037/0022-3514.80.1.53
Volkow, N. D., Wang, G. J., Fowler, J. S., Tomasi, D., & Telang, F. (2011). Addiction: Beyond dopamine reward circuitry. Proceedings of the National Academy of Sciences, 108(37), 15037–15042. https://doi.org/10.1073/pnas.1010654108
Weiner, B. (1985). An attributional theory of achievement motivation and emotion. Psychological Review, 92(4), 548–573. https://doi.org/10.1037/0033-295X.92.4.548
Yin, H. H., & Knowlton, B. J. (2006). The role of the basal ganglia in habit formation. Nature Reviews Neuroscience, 7(6), 464–476. https://doi.org/10.1038/nrn1919