Az önszabotázs rejtett formái

Mikor saját magunk útjában állunk…

Néha úgy érzem, nem más akadályoz meg a dolgokban, hanem én magam. Nem a körülmények, nem az időhiány, nem a képességek hiánya – hanem az a csendes, de állandó bizonytalanság, ami belülről jön. Az önszabotázs sokszor nem hangos, nem látványos. Inkább olyan, mint egy halk hang a háttérben, ami azt súgja: „biztos, hogy képes vagy erre?”, „mit szólnak majd mások?”, „mi van, ha kudarc lesz?”

Sokan nem is tudják, hogy ezt csinálják – hogy saját magukat hátráltatják. Én is csak később jöttem rá, hogy az, amikor visszalépek valamiből, amit pedig szeretnék… vagy amikor túlgondolok valamit, amibe egyszerűen csak bele kéne vágni… ezek mind rejtett formái az önszabotázsnak.

Többször volt már olyan helyzet az életemben, amikor mélyen belül tudtam, hogy képes lennék valamire. Mégsem léptem. Nem azért, mert nem akartam. Hanem mert túl sokat jelentett, mások mit fognak gondolni rólam. A véleményük, a reakciójuk, a csalódásuk. Talán az bántott volna jobban, ha látják, hogy próbálkoztam és nem sikerült, mint az, ha el sem kezdem. Ez a legfurcsább: hogy néha a kudarc nem is magától a helyzettől fáj, hanem attól, hogy mások is láthatják.

Ilyenkor halogatok. Először csak egy napot, aztán egy hetet. Magamnak is azt mondom, hogy „még várok a megfelelő pillanatra”, pedig az igazság az, hogy félek. A félelem viszont nem mindig bénít le nyíltan – néha csak feszültséget érzek, máskor csalódottságot, amit nehéz pontosan megmagyarázni. Olyan érzés, mintha valamit szeretnék elérni, de egy láthatatlan fal visszatartana. És a legrosszabb, hogy ez a fal nem kívül van. Bennem van.

Néha azt mondom magamnak, hogy „nem vagyok elég jó”. Pedig ha ránézek másokra, akik bíznak bennem, akik látják bennem az értéket, akkor tudom, hogy nem lenne okom kételkedni. Mégis ott bujkál valami: az az érzés, hogy ha nem vagyok tökéletes, akkor talán nem is érdemes próbálkozni. Pedig tudom, ez nem igaz. Nem kell mindent tökéletesen csinálni. Elég, ha tükröz engem. Az akaratomat. A szándékomat. Ha mindent beleadtam – még ha nem is lett hibátlan –, akkor máris egy lépéssel előrébb vagyok, mint az, aki meg sem próbálta.

Érdekes módon nem arról van szó, hogy nem hiszem el, ha dicsérnek. Inkább arról, hogy valahol mélyen még mindig kételkedem benne, hogy jogos. Hogy valóban én vagyok az, akiről beszélnek. Mintha valaki más lenne az, akit ők látnak – és én csak próbálnám „utolérni” azt a képet. Ez is az önszabotázs egy formája: amikor nem hisszük el, hogy megérdemeljük a jót, amit kapunk.

Szerintem sokszor azért állunk önmagunk útjába, mert félünk nemcsak a kudarctól, hanem attól is, amit az mások szemében jelentene. Félünk attól, hogy elrontunk valamit, és ez alapján ítélnek meg. Vagy félünk, hogy ha sikerülne, akkor többé nem lenne mentség – hogy többé nem bújhatunk a „mi lett volna, ha…” mögé. Pedig épp ezért fontos kilépni ebből. Mert ha álmodtál valamit, akkor az már elindult benned. Akkor már megszületett az első lépés. És ha meg tudod álmodni, akkor képes is vagy valóra váltani.

Ha valaki azt mondaná nekem, hogy ő saját maga legnagyobb akadálya, azt válaszolnám: ez teljesen rendben van. De csak akkor, ha nem állsz meg itt. Mert elismerni ezt – hogy magunkat hátráltatjuk – már félig győzelem. Onnan kezdődik a változás.

A tökéletesség nem cél, és nem feltétel. Az számít, hogy ne állj meg annál a pontnál, ahol elkezdenél kételkedni. Mert ha mindent beleadsz, akkor, még ha nem is jön rögtön a siker, már közelebb kerültél hozzá, mint tegnap. És sokkal közelebb, mint az, aki soha nem merte megpróbálni. <3

Kiemelt fotó: Pinterest – Ismeretlen

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály