Fekete visszhang III. – Pontos Kristóf versei

Ködben hagyott kert

Lépéseim nyomán nem rebben az avar,
a fák mozdulatlanul őrzik a tavalyi nyarat.
A fény kivonult, csak dér maradt hátra,
egy emlék vetül a kert falára.

Ott egy pad áll, vén, szálkás ölében
Egy árny ül némán, mint ahogyan régen,
Szemében víztükör, part nélküli táj,
Nem kérdez, nem hív, nem felel már.

Egy levél hull le, lassan, mint az emlék,
S ködfátyol mögött dől össze a vendég.
Nem kopog senki, nem zörget az éj,
Földbe szivárog az örök remény.

A kert bezár. Már nem kér ölelést.
A csend szövi be a rozsdás kerítést.
Madár se jön már, jégbe fagyott dal,
Az ág se mozdul, minden ott marad.

Füstös párhuzam

Porszem peremén táncol a reggel,
Fekete víz csorog hangtalan cseppel.
Tükör mögé néz a szem, ki lakik ott?
Beesett arc, kinek emléke sosem volt.

Tűnő színeken rebben egy ábránd,
Álruhás csend ír sorsra szikrán át.
Az éj fekete csipkét borít rá,
Halvány mozdulat nem néz, csak vár.

Mögötte kormos ablak a világra,
Körvonal lett, mi régen volt vágya.
Helyek, hol nem maradt nyoma semmi zajnak,
Csak pár füstfoszlány és néhány fal.

A nap is csak fél szemmel néz,
álmos fényében nem lobban már semmi rég.
Árnyban nőtt gyökér, vágy nélküli fa –
csendben áll, nem vár, csak van.

Cseppek között

Eső csorog, nem kér, nem is súg,
Fény se derül, csak a villám, hazug.
Zúgásból szőtt völgyön át fut a perc,
Széllel visz el minden nevet, nevem.

Tócsák tükrében valaki áll, nem ő,
Képét ringatja egy torz menedékből.
Térképet rajzol a vágy az esőre,
Út nincs tovább, csak álmok mögötte.

Egy pad, elázva, mint múltja, fakón,
Rajta kabát, már senkin se lakón.
Nem mozdul semmi, nincs kihez szólni,
S a csend, s a válasz, csak megmarad holtig.

Amint elül, már nem jön más, vége,
Csak vizes nyomok maradnak a réten.
Ott áll az idő, vállán sötétség,
S egy arc, kit a nap sosem ért még.

Kőre írt idő

Márványos ég alatt nyugszik a lüktetés,
Zárt kőkarokban ring a felejtés.
Nem kér se hangot, se messzi hívást,
Együtt lélegzik ő és a néma hiány.

Lélekből metszett csillagok, gyúlók,
Porszem-testek, magányba hullók.
Nem sejti senki, hol kezdődik el,
Mi csak véget mutat, hangtalan jel.

A csend nem takar, csak formát ad, testet,
Mint szoborban őrzött egykorit, restet.
Nem jön már álom, nem visz az este,
Csak kőre írt idő, a semminek cseppje.

Ott áll a vég, nem harsány, nem kérdez,
Mozdulatlanná szelídült érv ez.
A világ körül forog, mint tenger a medrében,
De ő már nem ring benne, csak egyszer, még egyszer éltében.

Pontos Kristóf,
Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium,
10. B osztály