Már nem – Geréd Zsófia novellája

Fáj? – kérdezték. Azt feleltem, igen. Minden egyes alkalommal. De az igazság az, hogy semmit sem éreztem. És már nagyon régóta nem érzek semmit. Csak az üresség maradt, és a régi reflexek, melyek automatikusan feleltek minden kérdésre. De hogy is mondhatnám el? Ugyan mit mondhatnék?

Hogy nem fáj, hogy nem érzem, és olyan üres vagyok, akár egy hátrahagyott otthon, amit szép lassan felemészt a kosz és a penész? Nem értenék, de nem hibáztatom őket érte. Hisz hogy is érthetnék amikor nem voltak ott. Magamra hagytak, és azon az éjszakán valami eltörött bennem.

Akkor és ott olyan heves érzések kerítettek hatalmukba, hogy felemésztették teljes lényemet. Már nem maradt semmi, amit érdemes lenne éreznem…. És mégis. Az egész csak egy pillanat volt. Még most is emlékszem annak az éjszakának minden másodpercére. Az ajtó csapódására, a motor zúgására, aztán a nyomasztó csendre, amikor otthagytak. Egyedül.

Előttem a folyó feketén folydogált, visszatükrözve a sápadt telihold el-elfolyó képmását. A kötélhíd enyhén himbálózott, ahogy a szél időnként meglibbentette, akárcsak egy anya a hintázó gyermekét.

Csak át kell jutnom a túlpartra. Egyszerű feladat. Túlságosan is az. De akkor mégis miért rogy meg a térdem? Miért szorul ki tüdőmből a levegő? Miért ver hevesebben a szív a mellkasomban? Miért rettegek?

Csak egy lépés, majd egy újabb. Ujjaim úgy kapaszkodtak a kötelekbe, hogy teljesen elfehéredtek, és a durva sörték felsértették a tenyerem. De nem álltam meg, mert attól féltem, ha megteszem, soha többé nem leszek képes újra elindulni.

Már félúton jártam. Csak néhány lépés, és vége van. De történt valami. Magam sem tudom, mi válthatta ki azt az iszonyatot, ami pillanatokon belül elborította az egész hidat. Talán az az egy csepp vér, mely tenyeremből serkenve rövid zuhanás után vált eggyé a folyó habjaival.

Az a csepp, melyről azt sem tudtam, hogy elhullattam. A híd megingott… De nem úgy, mint eddig, hanem olyan vehemenciával, hogy térdre rogytam, és csupán a puszta szerencsén múlott, hogy nem zuhantam a vízbe.

Görcsösen kapaszkodtam mindenbe, ami a kezem ügyébe került, de vérző tenyerem csak csúszott a híd deszkáin, körmöm beletörött egy repedésbe. De nem sikoltottam. Pedig a fájdalom elviselhetetlen méreteket öltött, ahogy húsom megérezte a levegő nyomását, mégis, torkomon egy apró nyögés sem jött ki.

Egészen addig, míg meg nem pillantottam egy kezet. Betegesen zöld színe úgy virított a sötétben, akár egy jelzőfény. Nem láttam jól, mi csatlakozik a karhoz, de nem is érdekelt, elég volt annyi, hogy nem tűnt embernek, még kevésbé barátságosnak.

A pánik lassan kezdett eluralkodni rajtam, ahogy kétségbeesetten próbáltam kúszva menekülni, miközben dacoltam a fájdalommal és a vészesen himbálózó híddal.

Az a valami alig mozdult, mégis minden pillanatban közelebb került hozzám. Még saját zihálásomon túl is hallottam, ahogy karmai felhasítják a deszkákat.

Próbáltam felállni, de ez olyan szinten bizonyult lehetetlen feladatnak, mintha legalábbis repülnöm kellett volna. Csak egy kicsi, és ismét biztos talaj lesz a lábam alatt.

Aztán megéreztem a bokámon… Hideg volt, nyirkos, és olyan erővel szorított, hogy pillanatok alatt az összes vér elhagyta a lábam, és csak a fájdalmas zsibbadás maradt utána. Karmai a bőrömbe vájtak, mintha szögeket vertek volna bele. A sikoly oly erővel tört elő belőlem, hogy attól még én magam is majdnem megsüketültem.

Kétségbeesetten próbáltam lerúgni magamról, természetesen eredménytelenül. Hisz oly erővel szorított, hogy az én erőm ahhoz is kevés lett volna, hogy egyáltalán enyhítsek rajta. És az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy a híd vészesen imbolygott alattam.

Aztán megtörtént. Az egész csak egy pillanat volt, mielőtt a habok magukhoz öleltek volna. A jéghideg víz, akár sok ezer apró tű, úgy nyilallt bele minden porcikámba. Próbáltam a felszínre jutni… csak egy pillanatra, hogy levegőt vegyek. De minél jobban kapálóztam annál mélyebbre süllyedtem.

Tüdőm égett, ahogy az éltető oxigént a hideg víz váltotta fel. Valami még mindig tartotta a bokámat, és attól fogva húzott lefelé. Egészen az aljáig, az iszapba, mely úgy ölelt körbe, mint egy meleg takaró.

Az elmém még küzdött volna a túlélésért, de testem szép lassan feladta. Ahogy átadta magát a boldog eszméletlenségnek, még egy pillanatra mintha láttam volna egy apró szikrát, mely egyre fényesebb lett…

Geréd Zsófia,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar nyelv és irodalom szak,
I. év