Fekete visszhang – Pontos Kristóf versei

Nincs visszaút

Nincs visszaút! Ezt vésd mélyre, kérlek,
Könnyed már semmit sem ér, ne kérlelj.
Amit elrontottál, bennem kihűlt rég,
S nincs az a tavasz, mely újra kihajt még.

Megbocsátás? Késő bánat, üres zengés,
Mint rozsdás harang, mit nem húz már kéz.
Volt idő, volt szó, volt aranyból lánc,
Most csak emlék vagy, 
Egy ránc, s üres tánc.

Úgy hagylak itt, mint pásztor a nyájat,
Ha farkas tépi, s szívében már elfáradt.
A szívem már vasból dobban újra,
Nem kér, nem zokog,
Csak továbblép, mélyen a borúba.

Ne nézz vissza! Nem kapsz már kézfogást,
Az út, mi közös volt, ketté vált.
A szél visz engem, s visz majd téged is,
Két külön part, mit elválaszt a csönd és dísz.

Elmegyek, ne keress

Elmegyek, mint vándor, ki végleg elfáradt,
Ki a szívét hagyta már száz vihar alatt.
Mint madár, kit kalitkából kiengednek,
Nem néz vissza, nem sír, csak elmegy.

Nem vagy több, csak por a meggyötört bakancson,
Súlytalan múlt, poros szavakon.
Átkozott csókod már nem éget engem,
Kivert lángod hideg most a testben.

Mit adtál, elviszi az idő s a szél,
Nem marad semmi, csak csönd és kevély
Győzelem, mert én most nem rogyok térdre,
Megtanultalak feledni,
Minden sebed megérte.

Hagylak, mint tűz után hamut a reggel,
Mint zászlót csaták után a győztes ember.
Ne szólj többé, némaságom hangosabb,
Mert elengedlek. És ez most hatalmasabb.

Fekete mezők

A nap füstje elszáll,
Mint belőlem a kihűlt remény.
A szél poros kereszten áll
A dombtetőn, hol nincs remény.

Fű nem nő, csak kő van, csalán,
A föld is sír, ha rálépsz ott.
A lét örök, nem halál csupán,
De bennem rég minden kihalt, kopott.

Madár se száll e táj fölé,
Az ég is zárva, szőtte rét.
Bennem sincs már semmi, elég,
Csak puszta csend, és semmiség.

A lelkem elásott magonc,
Nem kel ki már, nincs már tavasz ott.
A gyökér is csak sárba fon,
S a sors is némán magához von.

A hold temet

A hold ma sápadtabb, mint máskor,
Nem világít, csak néz bután,
Mint egy vak árnyék, egy torz álom,
Mely rámhajol, fénye sírra hullván.

A rét se zöld, csak kormos árnyék,
Feketén reszket rajta fű,
A fák között hallgatnak már rég
Az énekek. Csak csend. S már semmi sem hű.

Bennem is úgy némul a dallam,
Mint hó alatt a haldokló.
Egy őszi vers rekedt haragban,
Mely nem bocsát csak öl, borzong.

S ha sírni tudnék… nem segítene,
Mert nincs ki hallja könnyeim.
A föld süket.
Az ég meg sebzetten
Félrefordítja szemeit.

Pontos Kristóf,
Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium,
10. B osztály