A barátságról őszintén, szívből…

A barátság. Ez egy olyan szó, amit gyakran használunk, néha talán túl könnyedén is, pedig mögötte rengeteg érzés, emlék és néha fájdalom is meghúzódik. Most nem definíciókat szeretnék sorolni, vagy idézetek mögé bújni. Inkább azt próbálom megfogalmazni, mit jelent nekem – és talán sokunknak – a barátság igazából.

Gyerekként azt gondoljuk, a barát az, akivel együtt játszunk, nevetünk, akivel egy padban ülünk az iskolában. Aztán ahogy nő az ember, rájön, hogy a barátság sokkal többről szól. Nem a közös élmények számától válik igazivá, hanem attól, hogy ezek az élmények mit hagynak bennünk. Attól, hogy amikor széthullik körülöttünk a világ, van valaki, akinek nem kell elmagyaráznunk semmit, hiszen elég egy pillantás, egy üzenet, egy ölelés, és máris jobban vagyunk.

Nekem a barátság bizalom. Nem tökéletesség, nem állandó jelenlét, hanem őszinte kapcsolódás. Az a fajta kötődés, ahol nem baj, ha néha eltűnünk egymás életéből, mert tudjuk, hogy a másik ott van, és ha kell, visszajön. Ahol elmondhatom, ha gyenge vagyok, ha fáj, ha csalódtam, és nem kell attól félnem, hogy elítélnek. A barátság szerintem nem mindig zajos: néha csendes, de pont ettől erős. Néha ott lapul a háttérben, mint egy biztonságos menedék.

Természetesen nem minden kapcsolat marad meg. Vannak emberek, akik csak egy időre érkeznek az életünkbe, ezek tanítanak valamire, vagy épp tükröt tartanak. De a valódi barátok, még ha kevesen is vannak, mély nyomot hagynak. Néha megváltozunk, és a barátságaink is átalakulnak, és ez rendben van. A lényeg, hogy amíg tart, igaz legyen.

Volt már olyan is, hogy valakit barátnak hittem, aztán kiderült, csak egy szerepet játszottunk egymás életében. Fájt. De azt is megtanultam, hogy ez is része az útnak. Mert a csalódás megtanít értékelni azokat, akik maradnak. Azokat, akik nem csak a jó napokon szeretnek.

A barátság számomra tehát nem egy címke. Nem követelmény, nem elvárás, inkább egyfajta csendes szövetség. Egy láthatatlan szál két ember között, ami nem szakad el az első viharnál. Inkább meghajlik, megnyúlik, de ha valódi, mindig visszatalál önmagához.

Becsülöm azokat az embereket, akik képesek nyitott szívvel barátkozni, újra és újra. Mert ebben a világban, ahol sokszor falakat építünk magunk köré, minden őszinte barátság kincs. Nem biztos, hogy látványos, nem mindig hangos, de ott van, amikor számít.

És ha most végiggondolod, kik azok az emberek, akikre igazán számíthatsz – csak egy, vagy kettő is elég –, akkor máris gazdag vagy. Mert a valódi barátság ritka, de pont ezért olyan értékes.

Utolsósorban pedig, ha igaz barátokra leltek, ne felejtsétek megbecsülni ezt, és tenni azért, hogy együtt fejlődjetek és megmaradjatok, mivel manapság ritka. Szerencsémre, én találtam ilyen barátokat!

Kiemelt fotó: Pinterest

Balogh Gabriela,
Margitta