Miért keresünk mindig értelmet a dolgokban?

Azt hiszem, van bennem egy belső hang, ami sosem tud csendben maradni, ha valami történik velem. Főleg, ha nem értem. Akkor jön elő a kérdés, amire úgysem lehet gyorsan válaszolni: miért pont így alakult? miért pont most? és mit akar ezzel tőlem az élet?

Talán túl sokat is kérdezek néha. Bevallom, van, amikor nem tudom elengedni, hogy mindennek értelmet adjak. Ha valami rossz történik – egy csalódás, egy veszekedés, egy elmaradt találkozó vagy egy olyan nap, amikor minden szétesik –, akkor ösztönösen elkezdem keresni a „jó” oldalát. Hogy „jó, de legalább megtanultam belőle valamit”. Néha ez tényleg igaz. Máskor meg csak próbálom magam megnyugtatni. Mégis segít. Mert akkor úgy érzem, nem volt hiába.

Ez nem azt jelenti, hogy mindig képes vagyok rögtön meglátni a tanulságot. Vannak napok, amikor csak fekszem és azt érzem: ez most értelmetlen volt, fájt, és nincs benne semmi tanítás, csak rossz. De amikor telik az idő, és kicsit kívülről tudok ránézni, gyakran rájövök, hogy még abból is hoztam valamit. Hogy talán nem lettem volna ilyen most, ha az nem történt volna meg akkor.

Nem feltétlenül azt keresem, hogy miért történt valami. Sokkal inkább azt, hogy én mit tudok kezdeni vele. Mit tanít rólam? A kapcsolataimról? Arról, hogyan kezelek dolgokat? Miben kéne fejlődnöm? Miben változtam azóta, hogy megtörtént?

És ha most megkérdeznéd, van-e olyan dolog az életemben, aminek máig nem látom az értelmét – talán azt mondanám: nincs. Mert valahogy minden, ami igazán nyomasztott, elcsendesedett bennem. Nem biztos, hogy logikus magyarázatot kaptam. De érzelmi békét igen. És lehet, hogy számomra az értelmet nem is mindig a válaszok jelentik. Hanem az, hogy már nem bánt, nem forgatom újra meg újra magamban.

Érdekes érzés az, amikor végre nem akarsz mindent megérteni. Amikor elengeded, hogy mindenre magyarázatot találj. És nem azért, mert feladod. Hanem mert megtanulod: nem mindenhez kell kulcs. Van, amit csak élni kell. Van, amit csak hagyni. Visszanézve, az életem legjobb döntéseit akkor hoztam, amikor már nem görcsöltem azon, hogy „jó döntés-e”. Hanem csak éreztem, hogy most ez kell. Hogy most ezt kell tennem, és majd utólag úgyis kiderül, miért volt fontos.

Ez nem könnyű. Mert közben még mindig bennem van az a kislány, aki meg akarja fejteni a világot. Aki listákat ír a fejében arról, mi minek köszönhető, és hogy miért alakult úgy, ahogy. És néha engedem neki, hadd keressen. De most már tudom, hogy ha néha csak csendben figyelek, az is elég. Nem minden történethez kell felirat. Vannak, amiket csak megélni kell – és majd később jön meg a jelentésük.

Azt hiszem, ezért keresünk értelmet. Mert nem szeretnénk, ha a dolgok csak úgy megtörténnének velünk. Szeretnénk beleszólni, részt venni, irányítani – vagy legalábbis érteni. Ez valahol nagyon emberi. Nagyon is emberi.

Kiemelt fotó: Getty Images

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály