Miért érzem úgy, hogy túl gyorsan múlik az idő?

Furcsa kettősség ez. Mert ha megkérdeznéd, érzem-e a napok múlását, azt mondanám: igen. Teljesen. Reggeltől estig megélem az órákat, érzem a percek súlyát, a fáradtságot a hatodik órán a suliban, az unalmat, amikor várni kell, a sietséget, mikor elkésnék. Nincs olyan, hogy „egy szempillantás alatt elrepült a nap” – én érzem, ha elfáradok benne. Mégis… most, amikor a tanév végéhez értünk, úgy kapkodom a fejem, mintha egy pillanat alatt elrepült volna. És nem értem, mikor történt ez. Mikor lett szeptemberből július?

Valószínűleg akkor tűnik fel, hogy telik az idő, amikor visszanézek. Amikor megnézek egy régi képet magamról, amit három éve készítettünk egy kiránduláson. Vagy amikor előkerül egy régi üzenet egy már nem olyan közeli baráttól. Olyankor összeszorul valami bennem, és hirtelen minden gyorsnak tűnik. Mert nem vettem észre, mikor nőttek ki a dolgok alólam. Mikor lett egy kapcsolatból csak emlék, mikor nőttem ki egy pulcsit, mikor változott meg a hangom, a véleményem, vagy az, hogy mit érzek magammal kapcsolatban.

A barátokkal töltött pillanatok a legveszélyesebbek ilyen szempontból. Amikor valakivel mély beszélgetésben vagy, amikor nevettek, amikor épp „jelen vagytok” – akkor nem figyeled az időt. És mikor ránézel az órára, csak annyit mondasz: „Úristen, már ennyi az idő?” Az a pár óra olyan volt, mintha meg sem történt volna, és mégis sokat adott. Kicsit olyan, mintha a boldogság mindig gyorsabban múlna, mint bármi más.

Most különösen érzem ezt, mert itt a tanév vége, és érzem, hogy valami véget ér. Szeretem az osztályomat. A hangzavart, a szünetekben a beszélgetéseket, a spontán nevetéseket egy-egy félresikerült felelet után. És azt kívánom, bárcsak lelassulna most minden. Hogy még legyen időm mindenkit megölelni, megköszönni, kimondani, amit máskor talán nem mertem. Hogy ne az legyen, hogy csak visszanézek, és akkor érzem, mennyire fontos volt.

Az is ijesztő néha, hogy én is mennyit változtam. Ha visszagondolok, milyen voltam 13 évesen, szinte idegenként nézek arra a lányra. Másként látta a világot, sokkal naivabb volt, de közben valahogy bátrabb is. Most több bennem a kérdés. Több a bizonytalanság. De talán mélyebb is minden – az érzések, a kapcsolatok, a gondolatok. Néha az is meglep, mennyire másképp hat rám egy-egy film, vers vagy zene, mint évekkel ezelőtt. Mintha gyorsabban nőttem volna fel, mint szerettem volna.

És ez az idődolog… félelmetes is. Mert nem tudom, meddig lesz ilyen. Milyen leszek, ha majd felnőtt leszek? Milyen barátaim lesznek, milyen anya leszek, milyen munkám, otthonom? Egyszerre rémiszt meg, hogy nincs kontrollom az idő felett, de mégis meg akarom tanulni elfogadni. Nem lehet megállítani, nem lehet lelassítani. De talán lehet benne jobban jelen lenni.

Kiemelt fotó: marineloup-art

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály