Emlék, törés, újrakezdés – Balogh Olívia versei

Tengerjáték

A parton voltunk, te meg én,
Homokba írtuk nevünk rég,
A nap tüzeit, majd a víz hívott,
Gyermeki vágy, mi bennünk tombolt.

Szaladtunk együtt, mint a szél,
A hullám csalt, a testünk ért,
Nevetve csaptuk szét a habot,
A tenger is velünk kacagott.

Aztán mélyebbre vitt a sodrás,
A víz komoly lett, nem barát.
Körém fontad karod – játék? –
Még mosolyogtál, de már másként.

Szorult a nyakam, nem értettem,
A játék hirtelen ijesztett meg.
Szemedben nem volt már öröm,
Csak valami furcsa, idegen közöny.

Kapálóztam, suttogtam vizet,
A nap is eltűnt, lement veled.
A part oly messze, semmi sem hallatszik,
Csak szívem dobban, vadul, halkan.

Aztán elengedtél – vagy elfáradtál?
Partra vetett lassan a hullám.
A homok sírt alattam, némán,
Te néztél rám – már messziről csupán.

A reggel

Reggel volt. A fény hidegen
Simult végig a falakon,
Mintha tudta volna előre,
Hogy ma valami véget ér.

Nem néztél rám.
Lassan, kimérten mondtad:
Nincs benned lelki kapacitás
Szeretni és vigasztalni is.

Elfáradtál. A türelmed
Valahol útközben elfogyott,
Mint az utak vége,
Amit már nem akar bejárni senki.

Nem volt vihar,
Csak csend.
Egy mondat, ami nem kiabált,
De zuhanva ért földet bennem.

Ott ültem,
Mint egy tárgy, amit elfelejtenek.
És te mentél.
Nem dühből. Csak mert már nem tudtál maradni.

Az ajtó becsukódott mögötted,
A nap feljebb kúszott az égen,
De bennem megállt valami,
Amit azóta sem indított el senki.

Valaki más

Sokáig csak sötétben éltem,
Nem volt nap, csak szürke ébredés.
Minden reggel egyforma csend,
És a levegő is nehezebb lett nélküled.

Futott bennem újra és újra
Az utolsó mondatod –
Mintha egy törött lemezen
Csak egy fájdalmas dallam szólna.

Nem akartam mást látni,
Csak azt, amit elveszítettem.
És magamat,
Valahol mélyen, egyre homályosabban.

Aztán jött Ő.
Nem hirtelen, nem hangosan.
Nem kérdezett semmit,
Csak ott volt, türelmesen.

Beszélt hozzám,
Mintha hallana.
Nézett rám,
Mintha még lennék valaki.

Nem gyógyított meg,
De emlékeztett arra,
Hogy létezik más is,
Mint az, amit elvettek.

Talán még nem vagyok kész,
De mikor rám mosolygott,
Először éreztem valamit,
Ami nem fájt.

Talán nem Ő a fény,
De valami fényesebbet látok benne,
Mint amit magamban
Valaha is mertem.

Balogh Olívia-Tamara,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
9. I osztály