Balogh Olívia legújabb versei

Késve és túl korán

Volt egy fiú, ő volt az álmom,
Öt évig a szívem nála rekedt,
De mikor elengedtem, hirtelen vágyom,
Tárgya lettem – s már üldöz, követ.

Akkor nem kellettem, most minden percben
Keres, hív, ír, mintha fontos lennék,
De nem felejtem, mit kaptam tőle:
Semmit, csak könnyet – minden hideg emlék.

Volt más is, csendes volt, mindig figyelt rám,
Bátorított, ha féltem, ha fájt.
És szép lassan szerettem bele, némán,
Nem is tudtam, hogyan.

Aztán egy nap, mintha már nem számítanék,
Csak ennyit mondott: ,,Mindenki elhagy majd.”
Szavától elestem, s nem értettem még,
Hogy aki támogatott, most miért pont belém harap?

Most két part között sodródik lelkem,
Az egyik jég, a másik tűz maradt,
De nem hajózom már más keze mellett,
Maradok végre a saját szigetem alatt.

Bárcsak

Bárcsak ne emlékeznék rád,
Öt év súlya nyomja még a lelkem.
Szerettelek – bután, vakon,
Te pedig csak rúgtál, nap mint nap, gondtalanul.

Bárcsak ne érezném még most is,
Ahogy a szavaid égetnek belül,
Mint parázs, amit akkor hintettél el,
Amikor azt mondtad: én nem kellek senkinek.

Volt egy másik is – ő másképp sebzett,
Nem tett úgy, mintha szeretne, csak kimondta:
,,Megérdemled, hogy egyedül legyél”
És én hittem neki. Milyen bolond voltam.

Bárcsak letörölhetném a múltat,
Mint párát az ablaküvegről,
Hogy újra lássam a fényt – ne csak az árnyakat,
Ne csak az arcod, hanem azt is, aki lehettem volna nélküled.

De emlék vagy már, méreggel itatott,
Egy régi dal, amit nem tudok elfelejteni.
Bárcsak ne ismerném a dallamát,
Bárcsak más dal szólna végre bennem.

Miattad

Miattad nyelem az italokat csendben,
Keserű kortyokban ég bennem a szó:
,,Megérdemled, hogy mindenki elhagyjon” –
Mintha belém karcoltad volna, mikor kimondtad.

Nem szomorúság ez, amit hozol,
Hanem harag, heves, fojtogató,
Mint egy vihar, amit nem lehet lefékezni,
Csak túlélem valahogy – ha sikerül.

Miattad keresem az üveg alján a felejtést,
De te ott vagy minden kortyban,
Az arcod felvillan, akár a fény,
És hirtelen újra megperzsel a szégyen.

Miattad kételkedem magamban,
Mert talán tényleg igazad volt –
Talán tényleg nem vagyok szerethető,
Talán tényleg mindenki el fog hagyni.

De mégsem könyörgöm bocsánatért,
A haragom erősebb annál.
Néha látlak, és csak ökölbe szorul a lelkem –
Nem akarlak látni, mégis belém égsz újra.

Miattad lettem az, aki ma vagyok:
Összetört, dacos, tűzön edzett.
Nem felejtek. Nem bocsátok.
Csak túl akarok lenni rajtad.

Balogh Olívia-Tamara,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
9. I osztály