Mit nem tanítanak meg az iskolapadban?

A nyár közepének legszebb napjait, a vakációt élem, és én még most is az iskolára gondolok. Előfordulhat, hogy azért, mert a hátam mögött levő 12 év egyike sem volt olyan nehéz, mint az elkövetkezendő, a 12. osztály. Különös, mert úgy kéne gondolkodnunk – vagyis gondolkodnom –, hogy ez a 13 év (mármint összesen annyi) képes engem felkészíteni minden olyan dologra, amire szükségem lesz az érettségi vizsgákon.

Esetemben, mint filológia szakon lévő diáklány, szerencsére nem kell aggódjak egyes tantárgyak miatt, mint például a matematika, a kémia vagy a fizika, amik – azért lássuk be – nagyban tönkre tudják tenni a diákok éveit, a jegyeikről pedig ne is beszéljünk. Ezzel ellentétben azonban az én életemet egyformán keserítik a humán tantárgyak, mint például a földrajz, töri és ugyebár a nyelvek. Meglepő módon viszont ezektől sem félek, hisz egyes ilyen tantárgyak esetében elég megtanulnom a leckéket, amelyeket az érettségi alatt visszakérdezhetnek tőlem.

A nyelvek megtanulása és értelmezése pedig valójában csak azon múlik, hogy mennyit tudom őket gyakorolni egy bizonyos időszakon belül. Erre példa lehet maga a román és az angol nyelv is, hisz a románt, mint első idegen nyelvet, kicsit könnyebben jegyeztem meg és használom, mintsem az angolt, amit sem a városban, sem otthon nem igazán hallok olyan nagy mértékben.

Mindezeket összefoglalva azonban mégis annyit tudok mondani, hogy nem félek az érettségitől, s a 12. osztálytól is csupán azért, mert az azt követő időszak ismeretlen. Az azt követő évek tele vannak kérdőjellel – attól függetlenül, hogy már kis korom óta körvonalazódott előttem az az út, amelyet járni szeretnék. Az a sötétség, azok a titkok, amik körülölelik azt az úgynevezett nagybetűs életet – nos, ezek azok a dolgok is egyben, amik megrémisztenek.

És, igazság szerint, minél többször gondolok a jövőre és a felnőtt létre, mindig eszembe jut az, hogy valamiért úgy érzem: nem vagyok erre felkészülve. Az a 13, iskolában eltöltött nehéz és hosszú év mintha mind hiába lett volna – hisz elemi tudást gyűjtöttem, de nem biztos, hogy gyakorlatba is tudok egyes dolgokat ültetni majd.

És akkor mit teszek? Akkor majd talán felmerül bennem az a kérdés: „Erre vajon miért nem tanított meg az iskola?”

A mai cikkemben pont erre a kérdésre keresem a választ, és igyekszem olyan dolgokat felsorakoztatni, amelyekre nem kaptunk választ az iskolában – attól függetlenül, hogy szükségünk lehet rá szinte mindennap. Tartsatok velem a mai, mélyen elgondolkodtató, ugyanakkor kicsit ijesztő cikkemben is!

A spórolás

Mint első tényező, kicsit különös lehet az olvasók számára a spórolás, leginkább valószínűleg azért, mert sokan azt gondolják róla, hogy ez egy olyan dolog, amit a gyerekeknek otthonról kell elhozniuk. Ráadásul a saját otthoni költségvetésük alapján tudják csak igazán meghatározni, hogy mit engedhetnek meg maguknak, és mit nem.

Nyilvánvaló módon nem arra célzok, hogy a tanároknak turkálniuk kéne a gyerekek pénztárcájában, és megmondani, hogy mire költsék el pontosan a zsebpénzüket – vagy hogy konkrét plusz órákon kéne ezzel foglalkozniuk –, de egyes pszichológia-, társadalmi nevelés- vagy gazdaságtanórák igenis foglalkozhatnának a beosztás és a spórolás témájával.

Igazság szerint nagyon sok diák nem tanulja meg otthon, hogy milyen az, amikor még az adott fizetés megszerzése előtt beosztják, hogy mire fogják azt elkölteni. Hogy mik a megvalósítandó célok, és ezek után mennyi az az összeg, amit „csak úgy ni” el lehet költeni. Így aztán néhány emberből hiába lesz sikeres és gazdag üzletember, a pénz sosem fog tudni megmaradni a kezében.

Az említett órák keretein belül készíthetnének terveket különböző témákban – például lakásvásárlás vagy akár csak egy havi bevásárlás szempontjából –, és ezek által, természetesen képzeletben osztanák be, vagy inkább „fel”, hogy akkor egy hónapban mire és mennyi jut. Ezáltal felnőttkorban, amikor már a saját családjukról kell gondoskodniuk, nem lesz olyan nehéz bizonyos helyzetekben nemet mondani egy táskára – ha például tudják, hogy már valami másra gyűjtenek.

Az önelfogadás

Sok helyről hallottam – vagy kicsit másképp kifejezve, sok szájból –, hogy az iskola azért van, hogy a diákok elfogadják magukban az értékeket, és felismerjék a hátrányaikat… vagy éppen fordítva.
Néhány esetben ez igaz is tud lenni, hisz sokszor megláthatjuk, hogy melyek azok a tantárgyak, amelyekben nem vagyunk jók, és igyekszünk egy másik dologra összpontosítani – hátha abban jobban teljesítünk.

De mi történik akkor, ha nem tudjuk elfogadni, hogy például nem lehetünk fizikusok, mert nem vagyunk jók fizikából? Ki fog minket bátorítani arra, hogy álljunk fel, és a saját szárnyainkkal repüljünk más egekre, ahol más remények várnak?

Szerencsére sok olyan diák van, aki otthonról megkapja ezt a fajta támogatást, és valóban azokkal az értékekkel szeretik, amelyekkel már rendelkezik. De sajnos olyanok is vannak, akikkel vagy nem törődnek, vagy éppen bántják őket ezért.

Olyan jó lenne, ha legalább egyszer hetente – vagy akár csak havonta – lenne egy olyan óra, amelynek keretein belül a gyerekek azzal foglalkoznának, amiben jók. Egy olyan alkalom, amikor bemutathatnák az előnyeiket, tehetségüket akár az osztály előtt is. Ezáltal magabiztosabbnak és igazán értékesnek érezhetnék magukat – attól függetlenül, hogy jó sportolók, remek zenészek vagy ügyes szakácsok.

Szeretet

Azon személyek, akik rendszeresen olvassák Isten igéjét, biztosan tudják és ismerik a szeretet meghatározását, valamint azokat az eszméket, amelyek tulajdonképpen a szeretetet jelentik. Nagyon sokszor azonban nem minden fiatal diák, vagy éppen lázadó tinédzser van tisztában azzal, hogy mi is az a szeretet, vagy esetleg a szerelem.

Sokan nem tudják – és nincs is honnan tudják –, hogy a szeretlek nem csak egy szó, hanem érzések kavalkádja, amiket tettekkel lehet kimutatni, és amelyekről bizonyságot lehet tenni. Néhányan nem tudnak érzésből, önfeledten adni, törődni a másikkal, megértést és empátiát mutatni – így aztán csak játszanak a szeretlek és az imádlak szavakkal.

Az iskolákban azért lenne hasznos ezeknek az emberi értékeknek a nevelése, átadása, mert a gyerekek nap mint nap képesek lennének gyakorolni őket – szinte akármilyen szituációban. Nem arra lenne szükség, hogy megkapják a szeretet meghatározását, hisz azt akármilyen internetes oldalról leolvashatják. Sokkal inkább arra, hogy egy szerető közösségben fejlődjenek, amely által megtapasztalhatják és tovább is adhatják a szeretet erejét, értelmét és fontosságát – minden ember életére nézve.

Kiemelt fotó: iStock

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály