Az önszeretet nem egyenlő az egoizmussal

Régen gyakran éreztem azt, hogy nem vagyok elég jó. Ott ültem az osztályban, néztem a többieket, és valahogy mindig úgy tűnt, hogy ők bátrabbak, szebbek, okosabbak, lazábbak — jobbak nálam. És én hiába próbáltam „felzárkózni”, sosem éreztem úgy, hogy elég lennék. Ez az érzés valahol belém ragadt: hogy kevesebb vagyok. Hogy valami hiányzik belőlem, amit másoknál természetesnek látsz.

Aztán egy idő után elkezdtem máshogy látni magam. Nem egyik napról a másikra történt, és nem is valaki más miatt, hanem mert egyszerűen meguntam, hogy mindig bántom magam. Elkezdtem másképp gondolni magamra. Rájöttem, hogy ami vagyok, az nem kevesebb, csak más. És hogy lehet, hogy nem harsány vagy látványos, de ettől még értékes. Ma már azt mondanám: szeretem magam. Nem tökéletesen, nem mindig könnyen, de őszintén. És igen, ma már ki tudok állni magamért, amikor kell.

Ezt azonban nem mindenki érti meg. Amikor például nemet mondok valamire, vagy egyszerűen csak szeretnék időt szánni magamra, sokszor azt a választ kapom, hogy „milyen önző lettél”. Mintha az, hogy vigyázok magamra, rögtön azt jelentené, hogy másokat le akarok húzni. A legrosszabb, hogy néha pont a legközelebbi emberek — a szüleim, a barátaim — érzékeltetik ezt velem. Mintha az önszeretet valami rossz dolog lenne, amit szégyellni kell.

Pedig szerintem épp az a baj, hogy túl sokan összekeverik az önszeretetet az egoizmussal. A kettő nem ugyanaz, sőt, szinte ellentétes. Az egoizmus hangos. Az egoista ember azt akarja, hogy minden róla szóljon, folyton elmondja, hogy mennyire jó, mennyire különleges. Kérkedik, elvár, követel. Az, aki valóban szereti magát, csendesebb. Ő nem kér elismerést, mert nem kívülről várja a megerősítést. Ő nem másokon keresztül akar érvényesülni, hanem belül igyekszik rendben lenni. És szerintem e kettő között hatalmas különbség van.

Nekem az segített, hogy megértettem: az önszeretet fejben dől el. Nem attól leszek több, ha mások dicsérnek, hanem attól, ahogy magamhoz viszonyulok. Az számít, mit gondolok, amikor reggel tükörbe nézek, vagy amikor hibázom, vagy amikor valami nem sikerül. Meg tudom-e bocsátani magamnak? Tisztelni tudom-e a határaimat? Elfogadom-e, hogy van, amiben jó vagyok, és van, amiben nem? Ezek sokkal mélyebb dolgok, mint amit bárki kívülről lát.

Sokáig éltem úgy, hogy mindenki másnak próbáltam megfelelni. Most megpróbálok úgy élni, hogy magamhoz legyek hű. Ez nem jelenti azt, hogy ne érdekelne mások véleménye, de már nem az határoz meg. És ha ez valakinek önzésnek tűnik, akkor lehet, hogy ő még nem értette meg, mit is jelent valójában szeretni önmagunkat.

Azt kívánom, hogy mindenki egyszer eljusson idáig. Hogy ne kelljen szégyellnie azt, ha magára figyel. Hogy ne gondolja, hogy ez valami bűn. Mert aki szereti magát, az másokat is sokkal jobban tud szeretni. És szerintem ez az, amiből most a legnagyobb hiány van: őszinte, csendes szeretet — önmagunkkal kezdve.

Kiemelt fotó: Forbes

Ciarnau Larisa,
Zelk Zoltán Általános Iskola,
8. B osztály