Motivációs tartalmak a neten

Néha elég egy mondat. Egy idézet, amit valaki kiír egy képre, egy videó aljára, vagy egy Reels közepére, és hirtelen úgy érzem: „Ez most pont kellett.” Van, amikor úgy talál be egy-egy motivációs szöveg, mintha rólam szólna. Mintha valaki pontosan tudná, mi játszódik le bennem, és csak rám szabva küldené azt az egy mondatot. És ezek a pillanatok tényleg tudnak segíteni.

Volt olyan napom, amikor semmi sem jött össze, mindenre rálegyintettem, és csak pörgettem a telefont befásultan, amikor egyszer csak megjelent egy videó: „Nem kell tökéletesnek lenned. Elég, ha ma egy kicsit jobb vagy, mint tegnap.” Olyan egyszerű volt. De mégis megfogott. Mert akkor és ott épp erre volt szükségem. Egy kis megértésre. Egy kis bátorításra. Nem a világmegváltó szöveg volt fontos, hanem az, hogy azt üzente: nem baj, ha most nem vagy rendben. És ez adott egy löketet. Felálltam. Készítettem egy teát. Elolvastam a leckét. És máris jobban éreztem magam.

Az ilyen típusú motivációs tartalmaknak szerintem van helyük. Főleg azoknak, amelyek nem akarnak „megmondani”, hanem csak emlékeztetni arra, hogy oké vagy így is. Hogy van remény, és történhet máshogy. Hogy nem vagy egyedül azzal, amit érzel. Ezek néha többet tudnak segíteni, mint egy hosszú beszélgetés.

De van ennek az egésznek egy másik oldala is. Egy sötétebb, fojtogatóbb, sokszor nyomasztó oldala.

Mert van, amikor ez az egész motivációs „hullám” olyan, mint egy verseny. Ki fejlődik többet? Ki kel fel korábban? Ki dolgozik jobban magán? Ki edz naponta három órát, miközben meditál, olvas, napi öt litert iszik és mindig mosolyog? És hirtelen úgy érzem magam, mintha nem lennék elég. Mert én nem edzettem reggel hatkor. Nem tettem ki „produktív napom” videót. Csak túl akartam élni a hetet. És ez kevésnek tűnik.

Sok motivációs videó olyan, mintha nem is embereknek szólna, hanem robotoknak. A „nincs kifogás”, „te döntöd el, ki vagy” és a „ha nem teszed meg, más megteszi helyetted” típusú üzenetek lehet, hogy valakinek erőt adnak – de nekem néha inkább szorongást. Mert ott van bennem a hang: Mi van, ha én ma nem akarok semmit sem tenni? Mi van, ha csak csendet szeretnék? Akkor velem van a baj? És ez nagyon nehéz.

A legrosszabb, amikor ezek a tartalmak elhitetik velünk, hogy az érzések nem számítanak. Hogy mindig csak „tovább kell menni”, „nem szabad megállni”, „a gyenge pillanat csak gyengeség”. Pedig néha pont az lenne az igazi erő, ha megengednénk magunknak, hogy gyengék legyünk. Hogy elfogadjuk, nem minden nap kell teljesíteni. Nem minden nap kell „jobbnak” lenni.

Volt már olyan is, hogy egy videó után rosszul éreztem magam, csak mert egy ott beszélő lány reggel 5-kor kelt, dolgozott, tanult, edzett, mosolygott, és a végén azt mondta: „Ha én meg tudtam csinálni, te is meg tudod.” És én csak ültem a szobámban kócos hajjal, egy bögrényi kávéval, és azt éreztem: Én biztos nem tudom. És szégyelltem magam. Nem amiatt, amit tettem, hanem amiatt, amit nem tettem.

Szóval ez az egész motivációs világ kettős. Egyszerre tud felemelni és lenyomni. Egyszerre tud bátorítani és elbizonytalanítani. Szerintem nem az a baj, hogy létezik. Hanem az, hogy sokan nem látják, mennyire másként hat mindenkire.

Most már próbálok tudatosabb lenni. Ha egy tartalom erőt ad, akkor megtartom. Ha szorongást kelt, akkor továbblépek. Megtanultam különbséget tenni a valódi inspiráció és a „tökéletesség illúziója” között. És próbálom elfogadni, hogy az én utam nem kell máséhoz hasonlítson.

Nem vagyunk gépek. Vannak napok, amikor erősek vagyunk, és olyanok is, amikor csak túlélünk. És néha pont az a legnagyobb bátorság, ha nem próbálunk motiváltnak tűnni, csak őszinték vagyunk.<3

Kiemelt fotó: Freepik

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály