A reformáció hatása az egyházra, a történelemre és a világra

A protestáns egyházak számára jeles ünnep október 31-e, a reformáció ünnepe. A 16. században szárnyait bontott társadalmi és vallási reformáció óriási mozgalommá nőtte ki magát, jelentős hatást gyakorolva az egyházra és a világra egyaránt.

Nézzük meg, mi vezetett a reformációhoz, miképp folyt le, és mik a mai napig is érezhető hatásai!

1517. október 31-én Luther Márton, katolikus szerzetes a katolikus egyházban uralkodó visszaélések, viszályok és a búcsúcédulák egyértelmű eretneksége miatt a wittenbergi vártemplom külső kapujára tűzte üzenetét: nem kérünk a búcsúcédulákból, a hatalmi harcokból, az egyháznak reformokra van szüksége! Híres kilencvenöt tételében megfogalmazta, mit és hogyan kellene az egyházon megreformálni, melyekben nyíltan kritizálta a búcsúcédulákat: milyen hatalmon árulja az ember a bűnbocsánatot, amikor az Isten ajándéka mindannyiunknak, teljesen ingyenes. Ezen tételek lényege azonban öt latin kifejezésre rövidült:

– Sola Scriptura

– Sola fide

– Sola gratia

– Solus Chritus

– Soli Deo Gloria

A sola Scriptura egyszerű tényt mond ki: egyedül a Bibliából ismerhetjük meg Istent, az az egyetlen hiteles szava az Úrnak, és ez az egyetlen módja, hogy megismerjük Isten kegyelmét. Nem csak Luther vallotta ezt, hanem a hozzá hasonlóan hatásos, fontos reformátor, Kálvin János is a Szentírás egyedüli tekintélyét prédikálta: 

„Egyedül az Úr igéje az az út, amely bennünket annak kutatására vezet, amit Őróla tudni szabad, és egyedül ez a világosság, mely nekünk világít, hogy meglássuk azt, amit Őróla tudni kell.” A sola Scriptura elve alapján a protestáns egyházak nem fogadnak el nem-bibliai hagyományokat, mint a purgatórium, pápai tekintély, szentek és ereklyék vagy a papi cölibátus. A szentségtant is megkérdőjelezik, és a katolikus hétszentségből ötöt elhagyva megtartják a két bibliait, melyet Krisztus hagyott ránk: a keresztséget, és az úrvacsorát.

A sola gracia a hit általi egyedüli megigazulás hittétele: semmilyen jó cselekedet, emberek semmiféle döntése nem ad hozzá üdvösségünkhöz, ez csakis Isten ajándéka. Mondhatni ez volt a reformáció legfontosabb solája, hisz ez mondta ki: a búcsúcédulák nem többek pénzéhes találmánynál, melyet nem hit, hanem az egyház kapzsisága szült. Luther 95 tételében így írt róluk:

„Emberi balgaságot hirdetnek, amikor azt mondják, hogy mihelyt a ládába dobott pénz megcsörren, a lélek azonnal a mennybe száll.…”

A sola fide hasonló tétel, de azt is leírja, miért kapjuk a kegyelmet: egyedül a Jézus Krisztusba vetett hit az, mely az igaz élethez vezet. Ennek a hitnek azonban élőnek és valósnak kell lennie, az életünk vezére és legfontosabb része kell legyen az Úr.

A solus Christus az Isten és ember közötti közbenjárót mutatja be nekünk: egyedüli közbenjárónk Jézus Krisztus, senki máson keresztül nincs közvetítés köztünk és az Atya között, és senki és semmi más sem helyettesíti Őt Megváltóként: sem szentségek, sem tárgyak nem lehetnek bűneink megváltói.

A legutolsó, és a talán legfontosabb tétel a soli Deo Gloria: egyedül Istené a dicsőség. Sem embereknek, sem állatoknak nem adható meg az a szeretet, az a dicsőítés, az a tisztelet, melyet Istennek adunk, mellyel őt tiszteljük, legyenek akármilyen fontosak; szentek, élők vagy holtak. Cikkemnek is ez a címe, hisz ez a legfontosabb mind közül: legyen a szívünk egyedül Istené!

Luther nem akart új egyházat alapítani, de a római katolikus egyház megreformálására, Igéhez való visszatérésére tett kísérlete miatt 1521. január 3-án X. Leo pápa kitagadta az egyházból. Bár eretnek tannak nyilvánították, Luther reformációja hamar elterjedt Európában, hivatalos hitvallása 1530-ban született meg. Európa számos országában hamar támogatásra lelt az új vallási mozgalom, királyok és fejedelmek vették védelmükbe a lutheránusokat, és a mai napig népszerű, sokak által gyakorolt vallás Németországban, Skandináviában és Nyugat-Európa további részeiben.

A reformáció következő „generációja” Kálvin Jánoshoz köthető. A francia teológus anyaországából menekült Svájcba, hisz a lutheránus reformátorokkal rokonszenves emberek I. Károly erős protestánsellenessége miatt letartóztatásra számíthattak. Szülőhazájába többször is visszatért, de számtalan más városba is menekült, megfordult ott.

1535. augusztus 20-án, Bázelben, huszonhat évesen fejezte be és adta ki fő művét, A keresztyén vallás rendszere című teológiai munkát (Institutio Christianae religionis). Az Európában dúló háborúk miatt végül Genfbe került, ahol 1536 novemberében egy hitvitában két katolikus szónokot is legyőzött, minekután a genfi egyház prédikátora lett. Életét számtalan nehézség, vita és betegség nehezítette meg, de ennek ellenére hatalmas munkákat írt, rengeteget prédikált, Biblia kommentárokat, teológiai és Szentírást magyarázó előadásokat tartott. Hosszú betegeskedése egészségére nagyon negatívan hatott, és végül 1567. május 27-én hunyt el ötvennégy évesen. Kérésére jelöletlen sírba temették, ma Genfben szobor, múzeum és síremlék őrzi hagyatékát. Betegen is írt, halála előtt is azon dolgozott, hogy véglegesítse az Institutio hibáit, hiányosságait, betegen is az Úr asztalához tért istentiszteletet tartani.

Kálvin tanításai, teológiai újítási közé rengeteg doktrína tartozik, ezek közül a legismertebb a predesztináció tana, mely a Biblián belül Pál tanításaiban jelenik meg: „Isten kiválasztott bennünket a világ teremtése előtt” (Ef.1,4) vagy, „Akiket ugyanis eleve ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy fiának képmását öltsék magukra, …Akiket előre erre rendelt, azokat meg is hívta, akiket meghívott, azokat megigazulttá tette, akiket pedig megigazulttá tett, azokat meg is dicsőítette” (Róm 8. 29-30).

Az egyházban először Szent Ágoston dolgozott ki jelentős, rendszeres tant a predesztinációval kapcsolatban. Ő már a kettős predesztináció tanát is vallotta: nem csak a megigazulásunk, de a kárhozatunk is el van már rendelve az Úr által. Ezen tant később Kálvin tette világhírűvé, és egybefonta azzal, hogy tagadta az emberi szabad akaratot. Szerinte az emberi akarat a bűnbeesést követően képtelen az igazi jóra, és teljes erővel csak a rosszat akarhatja. Mivel akaratunk nem szabad, ezért nem függhet tőlünk, hogy jót vagy rosszat cselekszünk, ebből következik, hogy üdvösségünk sem tőlünk függ, hanem attól, hogy Isten eleve örök üdvösségre, vagy kárhozatra rendelte-e el minket. Ezzel a református hit nem azt akarja hirdetni, hogy Isten jobban szeretne egyeseket, hanem hogy Isten így mutatja be különleges irgalmasságát.

Viszonylag gyorsan terjedt a kor Európájában: Svájcban, Skóciában, Magyarországon is hamar elterjedt, Franciaországba a hugenották, Angliába a puritánok juttatták el Kálvin tanait, és mindezeknek köszönhetően Amerikában is megfordult, így például New Yorkban is van magyar református templom. Afrikába a holland telepesek juttatták el, a Református Egyház Világszövetsége pedig 2010-ben jött létre, amely egyesíti a világ minden reformátusát.

Az úgynevezett új protestáns, vagy neoprotestáns egyházak olyan, a reformációt követően kialakult gyülekezetek, melyek nem tartoznak a klasszikus, történelmi egyházakhoz, mint a lutheránusok és reformátusok, és nem is vallják doktrínáikat. Ők a teljesség igénye nélkül lehetnek: baptisták, pünkösdisták, metodisták stb.

Kezdjünk a legrégebbivel, a baptistákkal: a 17. században alakult, egészen pontosan 1609-ben Amszterdamban indult az első baptista gyülekezet. A legnagyobb különbség köztük és más egyházak közt az, hogy ők csak a hitvallóképes, azaz nagyrészt felnőtt, de mindenképpen nem csecsemő hívőket keresztelik meg. A világban kimagasló arányban Amerikában vannak jelen, Európában pedig tömegesen élnek hívők Romániában, az Egyesült Királyságban vagy Németországban.

A metodisták a 18. században, az 1780-90-es években váltak hivatalos egyházzá John és Charles Wesley, és George Whitefield 1920-as „nagy ébredését” követően. Legnagyobb különbségek a klasszikus protestánsokkal a következőben rejlenek: elutasítják a predesztinációt, püspöki az egyházi vezetés, nem pedig presbiteri (mint a református egyháznál), istentiszteleteik változatosak, a hagyományosnál eltérőek lehetnek, zenésebbek, modernebbek.

A pünkösdisták (ismertebbek valószínűleg pentecostal néven) a 20. században szárnyat bontott vallási mozgalom. Hittételeik radikálisan eltérőek a klasszikus protestáns hittől: a Szentlélek keresztségében hisznek, mely különleges élmény szerintük. Úgynevezett karizmatikus ajándékokban is hisznek, melyeket a Lélek-keresztség eredményének tulajdonítanak: nyelveken szólás, gyógyítás, csodatevés, démonűzés. Istentiszteleteik sem hasonlóak, jobban hatnak érzelmekre, mint az ember és Isten kapcsolatát előtérbe helyező csendes, Szentírási tanokra alapozó klasszikus liturgiában.

Nem csak vallási változásokat, de teljes társadalmi átrendeződést is hozott Luther reformációja, és számtalan, itt meg nem említett előnyt egyaránt (pl. a saját nyelvű istentisztelet és Bibliafordítás, ami elősegítette az olvasottságot, írni-olvasni tudást).

Ma, több mint ötszáz évvel később is sokat tanulhatunk Luther, Kálvin és sok más reformer írásaiból, hitükből, életük és munkájuk pedig a mai napig meghatározzák a világvallások hittételeit. Örökségük az egyházakban tovább él.

Vajna Csongor-Mihály,
Szacsvay Imre Általános Iskola,
8. osztály