Mi van, ha sosem találok „igazi barátokat”?

Annyiszor hallom, hogy „a barátok a legfontosabbak az életben”, vagy hogy „ha van néhány igaz barátod, már minden rendben lesz.” És én mindig csak bólintok, mert hát… én is ezt szeretném. De mi van, ha az igaz barátok csak egy mesébe illő dolog, amit csak a filmvásznon látunk?

Néha úgy érzem, hogy mindenki másnak van egy szoros kis társasága, ahol mindenről beszélnek, együtt buliznak, megosztják egymással a legbensőségesebb titkaikat. És ott vagyok én, aki néha szívesebben ül egyedül a sarokban, próbálja magát nem túl különcnek érezni, miközben a szünetekben is inkább a telefonját nézi ahelyett, hogy bárkivel is beszélgetne.

Nehéz. Mert a barátok nem jönnek csak úgy. Azok a kapcsolatok, amiket a legtöbben természetesnek tartanak, nekem valahogy mindig nehéznek tűnnek. Úgy érzem, hogy mindig többet adok, mint amit kapok. És amikor elkezdem keresni azokat az embereket, akikkel igazán barátkozhatnék, úgy tűnik, mintha nem lenne ott senki. Vagy ha ott van valaki, akkor a bizalom talán nem kölcsönös, és bűntudatom van, és kicsit félek is, nehogy azt érezze, hogy lelki szemetesnek használom őt.

Persze vannak jó ismerősök. Akikkel jól el lehet beszélgetni, akikkel vannak közös érdeklődési körök. De mindez nem ugyanaz, mint egy igazi barátság. Amikor úgy érzed, hogy van valaki, aki tényleg ismer, aki a legrosszabb napjaidon is melletted áll, és aki azt mondja: „Én itt vagyok.” Az igazi barát az, aki nem hagy el akkor sem, amikor elrontasz valamit, vagy amikor szomorú vagy, és nem tudod, miért.

Sokszor azon tűnődöm, hogy vajon én hibázom valamit? Lehet, hogy nem vagyok elég nyitott? Lehet, hogy túl csendes vagyok? Nem vagyok elég? Miért nem találom meg azt az embert, akivel teljesen önmagam lehetek?

És amikor mások körülöttem azt mondják, hogy „összeültünk a barátokkal”, akkor mindig jön az a keserű érzés a gyomromban. Miért van ez? Miért érzem úgy, hogy nekem ez kimarad? Miért érzem, hogy én nem vagyok elég jó ahhoz, hogy megtaláljam a „valódi” barátokat?

Aztán eszembe jut, hogy talán nem is kell mindig azonnal találnom valakit. Lehet, hogy a barátokat is meg kell keresni, idővel, türelemmel. Nem kell mindennek rögtön az elején tökéletesnek lennie. Talán az igazi barátok nem egy időpontban jönnek, hanem egy élethelyzetben – és talán a legfontosabb, hogy megtanuljak magam is igazán barát lenni saját magamnak.

És talán nem baj, ha nem mindenki az „igazi” barát. A lényeg, hogy legyenek olyan emberek az életemben, akikhez bárminemű elvárás nélkül fordulhatok, akikkel jó együtt lenni.

A barátságok nem versenyek, és nem is egyenletek. Lehet, hogy az igazi barátok néha nem egy iskolai folyosón várnak, hanem egy kávézóban, egy zene fesztiválon, vagy egy apró, jelentéktelen pillanatban.

És az is lehet, hogy az igaz barát éppen melletted ül a suliban, vagy csak néhány paddal odébb. De talán félsz ezt beismerni magadnak, vagy elfogadni, megbízni benne, hogy ő tényleg nem fog hátba szúrni.

Mert végső soron a barátság az, amikor egy másik ember mellett önmagad lehetsz. Ha ezt nem épp most találom meg, talán nem is számít, mert valamikor biztosan el fog jönni.

Kiemelt fotó forrása: https://www.pxfuel.com/en/desktop-wallpaper-tfgko

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály