
A legszebb éveink?
„Élvezd ki, mert ez a fiatalságod!”, „Csak egyszer vagy fiatal!” – ismételgetik a felnőttek, és én mindig csak pislogok, hogy ezt vajon komolyan gondolják-e? Mert ha ez a legszebb időszakom, akkor valamit nagyon félreértettem. Vagy lehet, hogy ők felejtették el, milyen volt tininek lenni, esetleg csak azt hiszik, az ezzel a korral járó problémák is változnak. Pedig egy csomó zene, könyv van, ami pont olyan időtálló, mint a tinikor nehézségei.
Nekem ez az időszak nem a szabadságról meg az önfeledt nevetésről szól. Sokkal inkább a stresszről. A teljesítménykényszerről. Arról, hogy próbáljak megfelelni mindenkinek – szülőknek, tanároknak, barátoknak, meg persze önmagamnak is. Csak néha épp azt sem tudom már, ki is vagyok pontosan.
Mert reggel úgy kelek fel, hogy már előre érzem a nyomást. Felmérők felmérők után, felelés, beadandó. Aztán még ott van az olvasás, a kikapcsolódás, a családi elvárások, meg a gondolat, hogy „ki kéne találnom, mi lesz belőlem”. Ja, és persze valami életet is kéne élni közben, hogy majd később ne bánjam, hogy ezek az évek „elszálltak”.
Csakhogy nekem nem szállnak. Hanem nehezednek. Minden nap egy kicsit. És néha azon kapom magam, hogy nem is igazán élek, csak próbálok túlélni. Végigcsinálni a napot. Nem kiborulni. Nem elfelejteni semmit. Nem elaludni órákon, minden felmérőn a legjobban teljesíteni. Tartani a látszatot, hogy „megvan minden”.
És persze, vannak szép pillanatok. Nevetés a barátokkal, közös butaságok, felejthetetlen pillanatok, hosszú, sírásig tartó nevetések, amikor minden kisimul. De ezek inkább szigetek, pihenők egy hatalmas, zavaros tenger, háború közepén. Én pedig néha csak kapálózom, hogy a víz felszínén maradjak.
A legrosszabb az, amikor kimondod, hogy ez sok, és gyakran csak annyit kapsz: „Fiatal vagy, neked milyen problémáid lehetnek?” – De a fáradtság nem korhoz kötött. A nyomás, amit érzünk, ugyanúgy összeroppanthat egy tizenévest, mint egy felnőttet. Csak mi még nem tanultuk meg, hogyan kezeljük. Nem tanították meg, sőt, beszélni sem beszélhetünk róla, mert a szó mindig másra terelődik, a téma magától változik.
És lehet, hogy majd egyszer, évekkel később tényleg visszanézek és látok szépet ezekben az években, de most, ebben a pillanatban, sokszor csak az jár a fejemben, hogy legyen már vége a hétnek. A hónapnak. A felmérőknek. A feladatoknak. Az iskolának. A stressznek. Ennek az egésznek.
Talán a legszebb évek nem azok, amiket „ki kell élvezni”, hanem amiket túl kell élni, hogy ezáltal fejlődj, és később majd máshogy értelmezd őket.
És tudod mit? Lehet, hogy nem lehetünk olyan tökéletesek, mint egy tinifilmben vagy könyvben, de erős vagyok. Mert itt vagyok. Mert csinálom. És mert nem adom fel – akkor sem, ha rajtam kívül senki nem látja, mennyire nehéz.
Kiemelt fotó forrása: https://wallpapers.com/teenage-aesthetic
Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály
