Gyulai Jázmin versei

Árnyékodban

Nem kereslek már, mégis itt maradtál,
mint illat a fényben, mint sóhaj a padló alatt.
Nem vagy jelen, de itt vagy velem,
minden csend mögött te vagy a rend.

Lassan megtanulom elengedni a hiányt,
ami minden este újra visszatalál.
Nem harcolok már az emlékek ellen,
megállnak bennem, mintha még járna nekik jelen.

Egy pillantástól újra felépülsz,
egy régi fotóból lassan kibomlasz.
Szavak nélkül is belém beszélsz,
és nem múlik, csak életlenebb lesz a kés.

Lehet, hogy már más úton jársz,
de bennem örökre itt hagytad magad.
Nem ígérek semmit az időnek,
csak őrzöm, amit te bennem betöltesz.

Valahol közben

Valahol közben eltűnt az idő,
nem akkor, amikor elmentél,
hanem mikor már nem vártalak.

Mint egy félbehagyott mondat
egy régi levél végén.

Az ablak párás,
de nem írok rá nevet.
Néha az üres helyek mondanak el mindent.
Nem beszélek rólad,
de minden hallgatásban ott vagy.

A fény másképp esik a falra,
mióta te nem nézed.
A csészében kihűl a reggel is,
és valahogy mégis
valaki velem ül.

Többé nem kereslek,
csak tudom, hol lennél.
És ha egyszer mégis megállna az idő,
valahol közben,
ott várnál talán.

Hátrahagyott nyár

A háztetők fölött még ott a napsugár,
mintha nem tudná, hogy vége van már.
A fák között némán lebben a szél,
és én is csak vagyok, sehol, sem nálad.

A padon még meleg a fa,
de más ül rajta, nem te, nem én.
Valaki nevet, ugyanott,
ahol minden igaznak tűnt rég.

Már nem kereslek a napban,
csak nézem, ahogy elfordul.
A nyár nem kérdez, csak továbbmegy,
mint te, amikor még búcsúzni sem volt időd.

Gyulai Jázmin,
Arany János Elméleti Líceum