Miért stresszel mindenki a jövő miatt?

Nem tudom, más hogy van vele, de engem konkrétan már az is stresszel, ha valaki megkérdezi tőlem, hogy „na, és mihez kezdesz a jövőben?” vagy a klasszikus: „mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?”… Először csak mosolygok, csak átlagos választ adok – „valami kreatívat szeretnék dolgozni” vagy „valamit, ami emberekkel kapcsolatos” –, de közben legbelül totál pánikolok. Mert igazából fogalmam sincs. És az az érzésem, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

A jövő valami olyasmi, ami állandóan a nyakunkon van, de sosem tudjuk pontosan, micsoda. A suliban már nyolcadikban azt kellene tudni, hova megyek tovább. Tizedikben már azt, milyen szakma érdekel. Mindenki azt kérdezi, mi leszek, ha „nagy leszek”?, miközben sokszor még azt sem tudom, ki vagyok most. És ott van ez a nyomás, hogy ha nem tudod időben, akkor lemaradsz. Elrontod, nem lesz belőled senki. És senki nem mondja ki hangosan, de az egész olyan, mintha egy rossz döntésen múlna az életed.

Közben meg látom a híreket: klímaváltozás, háborúk, mesterséges intelligencia elveszi a munkákat, gazdasági válság, infláció… Ezek nem épp azok a dolgok, amik miatt nyugodtan hátradőlnél és azt mondanád: „Ez majd segít biztosítani a jövőmet.” És akkor ott vagyunk mi, a „Z generáció”, akikről mindenki azt mondja, hogy elkényelmesedett, hogy „mindent készen kap”, de valójában olyan dolgoktól szorongunk, amiket nem is mi okoztunk.

Engem például folyamatosan nyom az az érzés, hogy bármit csinálok, mindig lehetne többet. Hogy már most kellene tudnom programozni, vagy vállalkozást indítani, nyelveket beszélni, önkénteskedni, sportolni, közben még jól is tanulni, de azért legyen szociális életem, meg persze legyek mentálisan egészséges; szóval meditáljak, vezessek naplót, figyeljek magamra. Hát, köszi szépen.

A jövőtől néha nem is a bizonytalanság ijeszt el a legjobban, hanem az, hogy még el sem érkezett, de már most úgy érzem, kifárasztott.

De persze nem minden rossz. Néha vannak pillanatok, amikor megnyugszom. Amikor beszélek valakivel, aki ugyanúgy fél a jövőtől, mint én – és hirtelen nem érzem magam egyedül. Vagy amikor rájövök, hogy nem kell mindent most tudnom. Hogy lehet, hogy öt év múlva teljesen más érdekel majd, mint most, és a dolgok is könnyebbé válnak. Mert az élet nem egy pontosan megtervezett út, ahol minden lépés ki van számolva. Hanem inkább egy olyan, amit közben taposol ki magadnak, néha kis segítséggel.

Szerintem azért stresszelünk a jövő miatt, mert azt hisszük, hogy csak akkor lehetünk boldogak, ha mindent jól csinálunk, de ez fárasztó. Mert hibázni fogunk, mindenki hibázik. És lehet, hogy a jövő nem olyan lesz, mint amilyennek elképzeltük – de attól még nem biztos, hogy rosszabb.

Most próbálom megtanulni, hogy nem baj, ha nem tudom még, mi lesz velem. Nem vagyok „lemaradva”, csak mert nem vagyok biztos a terveimben. És hogy nem muszáj minden nap a jövőmre gondolni. Néha elég az is, ha ma rendben vagyok. Ha ma megtettem, amit tudtam.

Mert végül is a jövő abból épül, amit most csinálunk – nem pedig abból, amin folyamatosan parázunk. <3

Kiemelt fotó: Rina Puspitaningrum illusztrációja

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály