Testképzavar? Bizonytalanság? Elégedetlenség?

Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nagyon sokáig utáltam tükörbe nézni. Komolyan. Reggelente, amikor készülődtem suliba, mindig csak azt láttam, hogy túl nagy az orrom, a hasam nem lapos, a combom meg úgy néz ki, mintha duplán kaptam volna belőle, ami így kimondva elég vicces. Minden egyes testrészemmel volt valami bajom. És tudod, mi volt a legrosszabb? Hogy ezt senki sem tudta rólam. Mosolyogtam, nevettem, posztoltam képeket, mintha minden rendben lenne, de legbelül… hát, legbelül eléggé össze voltam törve, elbizonytalanodva.

A közösségi média nagyon kemény. Az Instagramon és TikTokon mindenki tökéletesnek tűnik. Tökéletes bőr, lapos has, hosszú lábak, hófehér fogak, csillogó élet, fényes jövőkép. És ha ezt nézed nap mint nap, egyszerűen kezded elhinni, hogy ez a normális. Hogy csak akkor vagy elég szép, ha úgy nézel ki, mint ők. És amikor ez nem sikerül – mert hát valljuk be, nem mindannyian születtünk modellnek – akkor elindul a hasonlítgatás. És az fáj. Nagyon.

Tizenhárom éves voltam, amikor először próbáltam „diétázni”. Nem volt semmi értelme, csak annyit tudtam, hogy „nem szabad enni csokit meg kenyeret”, mert az „hizlal”. És egyek sok gyümölcsöt meg zöldséget, de azért abból is mértékkel, na meg húsokat is, de azt sem mindegy, hogyan, mikor, és milyet. Fogalmam sem volt arról, hogyan működik a testem, vagy hogy mit is jelent egészségesen élni – csak próbáltam valamit csinálni, mert úgy éreztem, változnom kell. Hogy nem vagyok elég jó így.

Aztán egyik nap egy barátnőm megmutatott egy videót egy influencertől, aki teljesen nyíltan beszélt arról, hogyan szerkeszti a képeit, hogyan pózol, milyen szögekből fotózza magát, és arról is, hogy a valóságban ő sem néz ki úgy, mint a fotóin. És ott valami bennem átkattant. Először dühös voltam – hogy miért nem mondta ezt senki? Miért hazudik ennyi ember? Aztán jött a megkönnyebbülés. Nem velem van a baj. Nem az én testem a rossz – hanem az, amit hiszek róla.

Innentől kezdve próbáltam tudatosan változtatni. Elkezdtem olyan embereket követni, akik a valódi testüket mutatták meg. Akik nem szégyellték a striákat, a narancsbőrt, a plusz kilókat, vagy azt, ha épp pattanásos volt a bőrük. Olyan embereket, akik azt mondták: a tested nem azért van, hogy tökéletesen nézzen ki, hanem hogy ÉLJ vele. Hogy örömet okozzon, hogy erős legyen, hogy elvigyen táncra, sétára, nevetésre, bulikba, új helyekre.

Elkezdtem én is máshogy nézni magamra. Először csak apró dolgok változtak. Már nem szidtam magam minden reggel. Nem kezdtem el nulláról újabb és újabb „életmódváltásokat”, amik három nap után úgyis kudarcba fulladtak. Inkább figyelni kezdtem arra, hogy jól érezzem magam. Hogy egyek, amikor éhes vagyok. Hogy pihenjek, ha fáradt vagyok. Hogy ne bántsam magam olyasmiért, amit mások rám akarnak kényszeríteni.

Most már, amikor tükörbe nézek, nem mindig tetszik, amit látok – de legalább már nem utálom. És ez óriási lépés. Sőt, néha még szépnek is látom magam. Néha csak úgy elmosolyodom magamra, és azt gondolom: „Hé, egész jól nézel ki!” És tudod, milyen felszabadító érzés ez? Nem attól, hogy mások mit mondanak. Hanem attól, hogy magamra így tudok gondolni.

Tudom, hogy ez az egész testkép dolog nem oldódik meg egy nap alatt. Néha még most is elbizonytalanodom. De már van bennem egy hang, ami azt mondja: „Nem kell tökéletesnek lenned. Elég vagy így is.” <3

Kiemelt fotó: Instagram | @angelenergyandco

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály