Még tavasz – Pap Nikoleta versei

Tavaszi szellő

Tavaszi szellő simogatja arcom,
csakis a Nap sugara ismeri a harcom.
A tükörből visszanéznek jól ismert arcok,
a rossz dolgok nem bántanak, csak akkor, ha alszok.

Egy örök maszk az, amit viselek,
a történelem lapjai azok, miket egyedül tisztelek.
A tavaszi szellő mégis simítja arcom,
melegével megmenti a hosszú, beteg harcom.

Pillangó

Színes kis rovar ez a pillangó,
sötétben fényével meg-megvillanó.
Tarka, fekete és egyszínű a teste,
Amivel egy eget csak gyönyörűre festhet.
Sem a fecske, sem a gólya nem közelít hozzá,
semelyik tette nem teheti igazán gonosszá.
Apró teste úgy elfárad, jól ki van merülve,
nagy utak távolsága lelket öl ki belőle.
Mégis gyöngéd, s mégis kecses,
gyönyörű szép lénye,
Lelket, szívet megragyogtat
a csillanó fénye.

Egy csokor virág

Kinézek a partra, s üresen találok mindent,
bizonyára másnak tűnik minden itt fent.
Nem figyelek semmit, csak egy nagy vörös foltot,
bizonyára az erős szél sok szemetet hordott.

Körbenézek, sehol senki, figyelem a tájat,
s a csomag közepében meglátom a várat.
Apró virágok gyűrűznek benne,
színük hullámzik, de mindig csak egyre.

Közel lépek hozzá, s felveszem a csokrot,
látszik rajta, hogy még csak ki sem bontott.
Közepébe téve, benne az idézet:
„Az életemnél is jobban szerettelek téged.”

Az utolsó csepp

Az utolsó csepp, de nem csak a tóban,
nem is tudom, hogy a nagy víz, ugyan bizony hol van.
Az utolsó csepp, de nem csak a mában,
nem is lehet, csak az üveges sírásban.

Könnyeimmel már annyi egeret itattam,
az életben mindig mindent megvitattam,
hogy most mikor sírni, de nagyon sírni kéne,
csak rászólok a szemeimre, s annyit mondok, még ne.

Ajándék

Ajándék itt minden,
minden ölelés,
mely olyan, mint a szívnek
a legnagyobb döfés.

Ajándék a mosoly,
mely napodat beragyogja,
nem számít, hogy sokszor
szemedet vakítja.

Ajándék a könnycsepp,
mi érzéssel van tele,
az igazi szerelmes
sírta őket tele.

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály