Geréd Zsófia: Tükörkép – 1. rész

Képtelenség – ezt mondta mindenki, amikor karcolás nélkül léptem ki az összedőlt épületből. Csakhogy nem volt az, mert be sem mentem. Az az ember, aki fejvesztve rohant a veszélybe, odabent meghalt.

Hogy mi is történt? Bárcsak elfelejthetném… Még épphogy csak szürkülődött, amikor megállítottam a kocsit egy hatalmas viktoriánus ház előtt. Az őseim otthona volt, de már évek óta nem lakott itt a családom, mivel furcsa halálesetek történtek. Rengeteg rokonom és számos cseléd lelte halálát. De nem is ez volt a legfélelmetesebb a történetben, hanem az, hogy haláluk pillanatában szörnyű, groteszk iszonyat fagyott az arcukra. Hogy mitől, az sosem derült ki. Az emberek csak úgy összeestek a ház különböző részein, és sosem keltek fel többé. Egyesek szerint csupán véletlen vagy egy rejtélyes betegség okozta, amely észrevétlenül terjengett a falak között; a legnépszerűbb teória mégis az volt, hogy maga a ház falta fel őket, percről percre, óráról órára, egyszerűen kiszívta belőlük az életet. Az utolsó két áldozat az anyám és a testvérem volt. Először az alig hároméves húgomat, majd pár órával később az anyámat ragadta el a halál angyala. Mindkettejük arcán ugyanaz a szörnyű, torz grimasz. Ekkor döntöttünk úgy, hogy végleg elhagyjuk az emberéleteket követelő gyilkos házat.

Azt hittem, soha többé nem látom viszont ezt az átkozott házat, mégis most itt állok a küszöbön, készen arra, hogy visszatérjek a családi fészekbe — bár már korántsem lehetett fészeknek nevezni. A falakról lemállott a vakolat, néhány oszlop kidőlt, csak idő kérdése volt, hogy az épületet teljesen feleméssze az idő. Halványan még rémlettek bennem az emlékek arról, milyen is volt hajdanán: a régi bútorok illata, a pattogó tűz a kandallóban, ám annál élénkebb volt anyám és kishúgom arca.

Sokáig bíbelődtem a kulccsal, remegő kezem sehogy sem akart betalálni a zárba. Csak hosszas próbálkozások után, mikor már teljesen összekarcoltam, sikerült beleilleszteni a kulcsot a kulcslyukba. A zár nagyot kattant, amikor elfordítottam a kulcsot — mintha szívem utolsó élő dobbanását visszhangozta volna. A küszöböt átlépve olyan látvány tárult a szemem elé, amire még legvadabb álmaimban sem számítottam. Rozoga, poros lepedőkkel letakart bútorokat, beázott tetőt és korhadt padlót képzeltem — egy olyan házat, ahol megállt az idő, és amely kegyetlen bosszút áll mindazokon, akik megzavarják örök nyugalmát. Ám ehelyett egy olyan otthont találtam, melyet az élet illúziója töltött meg. Az összes helyiségből fény áradt, a levegőben kellemes illat terjengett, amelytől görcsbe rándult a gyomrom — mintha az elmém legmélyebb zugából elevenedett volna meg egy emlék, amelyet már régen eltemettem magamban. Ahogy körbejártam a szobákat, a szorongás és a nyugalom különös egyvelege kavargott a lelkemben.

Szép lassan elértem a saját szobámig. Remegve, szinte akaratlanul löktem be a résnyire nyílt ajtót. A látványtól könnybe lábadt a szemem — tudtam, hogy nem lehet igaz, mégis, amikor megpillantottam az érintetlen szobát, amelyet évekkel ezelőtt hagytam ott, mintha csak percekre mentem volna el süteményt lopni a konyhából. Az ágyamon anyám ült, ölében a kishúgom feküdt, aki korát meghazudtoló értelemmel hallgatta a mesét. Ezt a mesét azóta nem hallottam, mióta az előttem álló, tökéletes, idilli képet mutató két személy eltávozott az élők sorából. Anyám felnézett, egyenesen rám, és elmosolyodott azzal az édes, meleg mosollyal, amelytől még a felhők is szégyenkezve kullogtak el a nap elől, hogy az ismét beragyoghassa a világot. Intett, hogy üljek mellé. Magam sem tudom, miért, de megtettem. Minden szürrealitása ellenére csodás emlékeket idézett fel bennem.

Anya tovább olvasott, és mire a végére ért, a húgom mélyen aludt. Anyám az ölébe kapta, és elindult vele a szobájába, így egyedül maradhattam, amit kihasználtam arra, hogy alaposabban szemügyre vegyem a szobát. Tényleg minden a helyén volt. A régi játékaim hevertek a padlón, középen egy kis kerek asztal állt, rajta antiknak tűnő teáskészlettel, körülötte porcelánbabák sorakoztak. A sarokban egy toalettasztalka foglalt helyet. Bele akartam nézni a tükörbe, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg én vagyok, és nem lettem hirtelen újra gyerek. De sajnos csalódnom kellett.

A tükörből nem egy felnőtt nő, hanem egy kislány nézett vissza rám. Hullámos hajába szalagot tűztek, és a kedvenc régi, fodros ruhámat viselte. Először azt hittem, káprázik a szemem, az elmém ostoba, csúf játékot űz velem, ezért tekintetemet most saját magamra irányítottam — még mindig abban voltam, amiben érkeztem. Majd vissza a kislányra néztem. Nem hittem a saját szememnek. Újra lenéztem, abban a hitben, hogy még mindig én vagyok, ám amit láttam, attól a lélegzetem is elállt. Fodros ruha került rám, és az eddig összefogott hajam most a vállamra omlott. Ismét a tükörre emeltem a tekintetem, de elég volt egy pillantás ahhoz, hogy rémülten essek hátra meglepődöttségemben. Ezúttal a felnőtt énem nézett vissza rám a tükörből, mintha helyet cseréltünk volna.

Nyílt az ajtó. Anyám lépett be rajta, arcán széles mosollyal. Szó nélkül odalépett hozzám, mire én rémülten hátrálni kezdtem. Valami nagyon nem stimmelt — ez a nő nem lehet az anyám, hiszen ő meghalt, és soha többé nem térhet vissza. Ez az egész nem lehet valóság. Kúszva hátráltam a földön, míg a hátam neki nem ütközött a falnak. A nő egyre közelebb jött, arcán ugyanazzal a mosollyal, ami most már sokkal inkább groteszk grimasznak tűnt. Látványától a vér is megfagyott bennem — nem egy élő ember arca volt ez, hanem egy viasz halottimaszk, amit a hőn szeretett családtagomról készítettek, és ezt a szörnyeteg úgy hordta, akár egy farsangi álarcot. Amikor lehajolt, hogy az ölébe vegyen, valami isteni közbeavatkozásnak köszönhetően sikerült elslisszolnom mellette. Átrohantam a húgom szobájába, bevágtam az ajtót, és elfordítottam a kulcsot a zárban.

Az ágyon egy púp jelezte, hogy valaki békésen alszik a takaró alatt. Lassan, remegő lábakkal, hevesen dobogó szívvel léptem az ágyhoz, és felemeltem a takarót.

Geréd Zsófia,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar nyelv és irodalom szak,
I. év