Gondolatok? – 1. rész

„Ne akkor akarj megtanítani valakit úszni, mikor éppen fulladozik.” – talán a TikTokon futottam bele először ebbe a gondolatba, miközben unottan görgettem a foryou oldalát, keresve valamit, ami kicsit képes lekötni a gondolataimat. Alapvetően egy elképesztően mérgező platformnak gondolom ezt a TikTokot, mégis akkora unaloműzővé vált, hogy hiányozna, ha nem lenne. Mindezek ellenére azonban mégis képes néha megmelengetni a szívemet, nem mellesleg örömmel látom, hogy egyre több és több értelmes dologba lehet belefutni. Ez a mondat éppen egy olyan volt.

Egy olyan időszakban csapott arcul e videó, amikor a legkevésbé sem számítottam rá, mégis a legnagyobb szükségem volt egy láthatatlan kötelékre, ami fenntart a felszínen és nem esek bele abba a több méter mély gödörbe, ahonnan nagyon nehéz kimászni, és ahol biztosan sokan mások is voltak már. Hiszen az életében mindenkinek vannak mélypontjai. Még akkor is, ha ezt a külvilág képtelen szabad szemmel meglátni.

A Némó nyomában című animációs filmben találkoztam először az „Ússz és evezz!” jótanáccsal, amikor pedig ezt a rövid TikTok-videót néztem meg újra és újra egymás után, csak ez az apró kis részlet kavargott a fejemben. Hogy csak úszni és evezni kell, amíg partot nem érünk, amíg újra biztonságban nem érezzük magunkat. Nagyon meghatározó része volt ez is az életemnek, azonban valamiért mégis felmerül bennem a gondolat, miszerint ez azért nem pontosan így van. Mert a világ nem fekete és fehér, hanem a szürke összes árnyalata. Nem lehet valamit egyszerűnek látni, ami nyilvánvalóan piszok nehéz.

Sokan élik úgy az életüket, hogy sodródnak az árral. Engedik, hogy az élet oda vigye őket, ahol minden valószínűség szerint a „helyük van”. De honnan is tudhatná az élet, hogy egy embernek mire van szüksége? Békére, magányra, kalandokra? Ezeket mind csak mi tudhatjuk, éppen ezért hiszek abban, hogy mindenki úgy alakítja az életét, ahogy csak szeretné. Mindenki a saját élete kovácsa. Senki nem fogja helyettünk meghozni azt a bizonyos döntést, nem fogja senki helyettünk felépíteni a jövőnket vagy megálmodni a saját álmainkat. És talán ez benne a legfélelmetesebb. Hogy egyedül vagyunk ezen a hatalmas bolygón, és olyan döntéseket kell meghoznunk, amelyekről nem tudjuk, hogy hosszútávon milyen kimenetelűek lesznek az életünkre nézve.

Nem akkor kell megtanítani úszni egy embert, amikor éppen fuldokol. Akkor csak segítő kezet kell neki nyújtani, hogy kimászhasson onnan, ahova beleragadt és ahonnan úgy érzi, hogy nincs kiút. Aztán idővel, mikor már maga mögött tudja hagyni a múltat, tanulni fog a hibáiból és nem fog olyan mélyre menni, ahonnan lehetetlen kimásznia.

Ne csapda légy, hanem menedék!

Kiemelt fotó forrása: https://www.flickr.com/photos/galllo/4217296448

Beiland Patrícia,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar nyelv és irodalom szak,
I. év