A katedra másik oldalán – 1. rész
Pályakezdés egy roma iskolában
Számos beszámolót olvashatunk arról, hogyan élték meg a pedagógusok a pályájuk kezdetét, milyen kihívásokkal szembesültek az első tanítási években, és hogyan formálták őket az oktatásban szerzett tapasztalataik. Most én is szeretnék csatlakozni ehhez a sorhoz, és egy cikksorozat keretében bemutatni, hogyan éltem meg pedagógusként az első hónapokat. Szeretnék őszintén beszélni a kezdeti nehézségekről, a diákokkal és a szülőkkel való kapcsolattartásról, a kollégákkal való együttműködésről, valamint mindarról, amire egy pályakezdő pedagógusnak érdemes felkészülnie. Különösen fontosnak tartom mindezt egy szegregált oktatási intézményben szerzett tapasztalataim tükrében bemutatni, hiszen ez a közeg olyan sajátos kihívásokat és tanulási lehetőségeket tartogat, amelyekről viszonylag keveset beszélünk. A sorozat első részében az első tanítási napjaim és heteim élményeit szeretném felidézni: azt a bizonytalanságot, amely kezdetben meghatározta a mindennapjaimat, majd azt a fokozatos változást, amelynek köszönhetően egy hónap elteltével egészen más szemmel kezdtem tekinteni a munkámra és önmagamra is.
Mielőtt azonban rátérnék a személyes tapasztalataimra, fontosnak tartom röviden bemutatni a szakmai hátteremet. Pedagógiai líceumban végeztem középiskolai tanulmányaimat, majd a Partiumi Keresztény Egyetem magyar–angol szakán szereztem diplomát. Ebből adódóan úgy gondoltam, viszonylag átfogó képpel rendelkezem arról, mit is jelent pedagógusként dolgozni. A képzések során megszerzett elméleti tudás és a tanítási gyakorlatok valóban biztos alapot jelentettek, a mindennapi iskolai valóság azonban hamar rávilágított arra, hogy a felkészültség és a tényleges tapasztalat között jelentős különbségek lehetnek. Néhány megtartott tanóra ugyanis egészen más helyzetet teremt, mint amikor naponta öt-hat órán keresztül ugyanazzal az osztályközösséggel dolgozunk, és annak működéséért, fejlődéséért, valamint a gyermekek biztonságáért mi magunk viseljük a felelősséget. Már egészen fiatalon megfogalmazódott bennem az elhatározás, hogy pedagógus szeretnék lenni. Az évek során ugyan változott, hogy pontosan melyik területen képzeltem el a jövőmet – hol tanítónőként, hol magyartanárként, máskor óvónőként –, maga a hivatás iránti érdeklődésem azonban mindvégig megmaradt. Az idei tanévben végül úgy alakult, hogy tanítónőként kezdhettem meg a munkámat.
Az első tanítási napomat természetesen hosszú felkészülés előzte meg. Igyekeztem mindent előre átgondolni, megtervezni és rendszerezni, hogy a lehető legmagabiztosabban léphessek be az osztályterembe. A valóság azonban hamar felülírta az elképzeléseimet. Bármennyire is készültem, kezdetben azt sem tudtam pontosan, hol ragadjam meg a fonalat. Sőt, sokáig úgy éreztem, hogy az a bizonyos fonalgombolyag folyamatosan előttem gurul, én pedig hiába próbálom utolérni, egyre távolabb kerülök tőle. A fonállal együtt pedig mintha a kezdeti lelkesedésem is fokozatosan szertefoszlott volna. A helyzet megértéséhez hozzátartozik, hogy egy olyan szegregált oktatási intézményben kezdtem tanítani, ahol a tanulók roma közösségből érkeznek. Ezt azért tartom lényegesnek hangsúlyozni, mert az intézmény sajátos társadalmi és szociális környezete jelentősen befolyásolja a mindennapi pedagógiai munkát. Ahogyan két különböző tannyelvű vagy eltérő adottságokkal rendelkező iskola működése sem feltétlenül azonos, úgy ebben a közegben is számos olyan helyzettel találkoztam, amelyhez a korábbi tapasztalataim nem nyújtottak kész megoldásokat. Nem pusztán egy új munkahelyre kerültem, hanem egy számomra addig kevéssé ismert világba csöppentem, amelynek működését, szokásait és belső dinamikáját fokozatosan kellett megismernem.
Az első hét különösen megterhelőnek bizonyult. Nem szeretném szépíteni: szinte mindennap sírtam. A feladatok folyamatosan gyűltek, miközben úgy éreztem, nem látom át az intézményi működés rendszerét, és sokszor azt sem értem pontosan, mit, mikor és hogyan kellene elvégeznem. A gondosan előkészített terveim sorra módosultak, a tanórák nem mindig az elképzeléseim szerint alakultak, én pedig egyre nehezebben tudtam lépést tartani az eseményekkel. Az egyik legnagyobb nehézséget éppen az jelentette, hogy a korábbi tanítási gyakorlatok során megszokott, viszonylag kiszámítható helyzetek helyett egyszerre kellett többféle feladatra és felelősségre figyelnem. Nem volt elegendő csupán egy jól felépített tanórával készülni: az osztályközösség működését, a gyermekek eltérő szükségleteit, a mindennapi szervezési feladatokat és a váratlanul felmerülő helyzeteket is kezelnem kellett. Ráadásul előkészítő osztályban kezdtem tanítani, ahol a gyermekek számára maga az iskolai élet is új tapasztalat. Ebben az életkorban a tanulás mellett legalább akkora jelentősége van a szokások kialakításának, a közösségépítésnek és a biztonságos, kiszámítható környezet megteremtésének. Mindezt úgy kellett volna megvalósítanom, hogy közben én magam is éppen az új környezethez próbáltam alkalmazkodni. Talán ez volt a legnehezebb: miközben a gyermekeknek kapaszkodót és állandóságot kellett biztosítanom, én magam is folyamatosan kerestem a saját kapaszkodóimat. Az első napokban gyakran éreztem úgy, hogy bármennyire is igyekszem, mindig marad valami, amit nem sikerül megfelelően elvégeznem. A feladatok nem értek véget az utolsó tanórával, hiszen a következő napra is készülni kellett, miközben az aznapi tapasztalatokat is próbáltam feldolgozni. A kezdeti lelkesedést így fokozatosan felváltotta a kimerültség és az önmagammal szembeni bizonytalanság. Felmerült bennem a kérdés, vajon valóban fel vagyok-e készülve erre a hivatásra, és képes leszek-e megfelelni annak a felelősségnek, amelyet vállaltam. Utólag visszatekintve azonban úgy gondolom, nem feltétlenül a szakmai tudás hiánya okozta a legnagyobb nehézséget, hanem az, hogy túl rövid idő alatt szerettem volna mindenben helytállni.
A második hétre azonban valami megváltozott. Nem történt különösebb fordulat, nem oldódott meg egyik napról a másikra minden problémám, mégis elkezdtem másként viszonyulni a helyzethez. Fokozatosan megismertem az intézmény működését, kezdtem megtalálni a helyemet az osztályteremben, és ami talán a legfontosabb: tudatosan igyekeztem a nehézségek helyett az apró sikerélményekre összpontosítani. Rájöttem, hogy a pedagógiai munka eredményessége nem kizárólag a látványos teljesítményekben mérhető. Sokszor éppen azok az egészen apró változások jelentik a legnagyobb előrelépést, amelyeket kívülállóként talán észre sem vennénk. Tulajdonképpen újra megtanultam hálásnak lenni a legkisebb dolgokért is. Bár azt hiszem, ezt a szemléletet korábban már elsajátítottam, az utóbbi időszakban valahogy megfeledkeztem róla.
Részben ezért is szeretném megírni ezt a cikksorozatot. A pedagóguspályáról gyakran beszélünk az elhivatottság, a felelősség és a gyermekek iránti szeretet szempontjából, miközben a pályakezdéssel járó bizonytalanságokról, kudarcélményekről és érzelmi megterhelésről talán kevesebb szó esik. Pedig úgy gondolom, hogy ezek az érzések sokunk számára ismerősek lehetnek. Szeretném, ha azok, akik hasonló helyzetben vannak, felismernék, hogy nincsenek egyedül a nehézségeikkel, és az első napok vagy hetek tapasztalatai nem feltétlenül határozzák meg a későbbi szakmai életüket. Hiszem, hogy a pedagógussá válás nem ér véget a diploma megszerzésével. Sokkal inkább egy hosszú, folyamatos tanulási folyamat, amelynek során nemcsak a diákjainkat, hanem önmagunkat is egyre jobban megismerjük.
Bár mindössze valamivel több mint egy hónap telt el azóta, hogy először beléptem a saját osztálytermembe, úgy érzem, ez az időszak már most rengeteget formált rajtam. A kezdeti bizonytalanságot fokozatosan felváltotta egyfajta belső nyugalom, a félelmek mellett pedig egyre nagyobb teret kapott a szakmai kíváncsiság és az elköteleződés. Természetesen továbbra is vannak nehéz napok, megoldásra váró problémák és olyan helyzetek, amelyekben még keresem a megfelelő utat. Mindezek ellenére az elmúlt hetek során sikerült felfedeznem a pedagógusi hivatásnak azt a szépségét, amelyet korábban legfeljebb elképzelni tudtam. És talán éppen ez az első hónap legfontosabb felismerése: attól, hogy valami nehéz, még lehet a helyünk benne. Sőt, olykor éppen a legnagyobb kihívások segítenek felismerni, merre szeretnénk továbbhaladni. Ma már, minden kezdeti könnycsepp és bizonytalanság ellenére, egyre határozottabban érzem, hogy jó helyen vagyok. Hogy bár még nagyon sokat kell tanulnom, és bizonyára számtalan kihívás vár rám, ez az az út, amelyen jelenleg igazán el tudom képzelni magamat.
A cikksorozat következő részében az osztályterem mindennapjaiba szeretnék betekintést nyújtani. Bemutatom, milyenek voltak a gyermekek az első napokban, hogyan változott a viselkedésük és a közösség működése egy hónap alatt, milyen szabályokat vezettem be, mely módszerek bizonyultak eredményesnek, és melyek azok, amelyeket időközben újra kellett gondolnom. Emellett arról is szó lesz, mire érdemes
A szerző Csillag Viktória, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem Többnyelvűség és multikulturalitás mesterszakának hallgatója