Sorrento vs. Positano vs. Amalfi, avagy ki lesz „Azúr-parton” az úr? – Nápolyi Napló 2. rész
Nehezen aludtunk az éjszaka, mert annyira izgatottak voltunk az Amalfi-parti utazásunk miatt, így hamar kukorékoltunk, gyorsan elkészültünk, és indultunk is a megbeszélt találkozóhelyre – ennél rosszabb hétfői napot nem kívánok senkinek se.
Az idegenvezetőnk Angelo, egy atipikusan olasz ember, kicsit hókább bőrrel és kopaszodó fejjel, de kommunikációban csillagos ötös. A foglalásunk után is rögtön tapasztaltuk, hogy ez nem egy csak egy ímmel-ámmal összedobott túra lesz, amelynek a turisták lehúzása a cél, hisz rengeteg üzenet érkezett, amelyben a preferenciáinkat kérték ki, illetve informáltak bennünket mindenről.
Angelo köszön és bemutatkozik, majd jelzi, hogy ideje indulni, hogy az idősávokat betartsuk. Tökéletesen beszéli az angolt, de erősen érezhető az akcentusa. A felszállásunkat követően felvettünk még egy anya-lánya párost, majd indulhattunk is az „Amalfi-partyra”
Mikrobusszal tettük meg az utat, amely viszonylag hosszú volt, de ha az ablakon nézelődtünk, akkor az idő hamar eltelt, mert a táj pótolt mindenért. A tenger mellett haladtunk, gyönyörű volt látni az azúr kék színű vizet, a homokos partokat és strandokat, a színes házakat és a növényzetet. Érdekes megannyi olajfát és minden más mediterrán növényt látni, amely itt hektárszámban hever, míg otthon egy egész vagyon mondjuk egyet is megvásárolni.
Az „Amalfi-party” első megállója Sorrento volt, viszont az odavezető úton Angelo rengeteg információval látott el bennünket: elmesélte a Castelo di Mare történetét, amely a parttól jóval bentebb épült és védő szerepe van a városra tekintve – vagyis a legenda így tartja.
Mint ahogy említettem, Sorrento volt az első megállónk: ez a város valami eszméletlenül gyönyörű. Nyüzsgő, de nem annyira, hogy zavarjon; nagyon színes és szagos, és sokkal tisztább, mint Nápoly (mondjuk ez a teljes Amalfi-partra elmondható).
A városban az első megállónk egy kedvelt turistaközpont volt: egy olyan park, amely tökéletes kilátást biztosít a tengerre, ezáltal rengetegen fotózkodnak itt.
Kötött program lévén itt csak 5 percet nézelődhettünk, hisz szaladnunk kellett a város központjába, ahol limoncello kóstolás volt a következő programpont. Sorrento nagyon híres a citromfeldolgozásáról, az egész turizmusát erre építettek. Igazából mindegyik városnak, de talán itt érződött a legerősebben.
Három kupica (amelyek inkább kortyok voltak) limoncellót kaptunk, mindegyik más-más készítésű volt, de kóstolhattunk más specialitást is: csokis kekszeket, limoncelló ízesítésű csokoládét és pisztáciakrémet, aminél finomabbat én még soha nem ettem.
Ezt követően szabad programunk volt: nézelődtünk a városban egy kicsit, majd „reggebédeltünk” egyet, ami olyan jól sikerült, hogy kaptuk is a telefont, hogy merre vagyunk, mindenki ránk vár. Úgy gondolom, hogy már most elég jól elsajátítottuk azt a bizonyos dolce far nientét, és hát ha lúd, akkor legyen kövér.
Rövid busz utat követve megérkeztünk Positano városába, amelynek nevéhez több érdekes legenda és magyarázat is kapcsolódik: az első elképzelés a tenger görög istenének, Poszeidónnak a nevével hozza összefüggésbe a települést, azonban mivel görög istenségről van szó, ezt a magyarázatot a helyiek nem igazán kedvelik. A második elmélet a „pausa” szóból eredezteti a nevet, amelynek jelentése „pihenő” vagy „megállóhely”, utalva arra, hogy a tengerészek számára a település természetes megállóhelyet jelentett.
A harmadik, talán legkülönlegesebb legenda szerint a név egy Tano nevű kapitányhoz kötődik: amikor a kapitány el akart vinni egy értékes festményt a városból, a festmény állítólag megszólalt, és azt mondta: „Posi, Tano!”, vagyis „Tedd le, Tano!” / „Hagyd ott, Tano!”. A történet szerint ebből a különös felszólításból alakult ki a Positano név.
A város egyébként nagyon szép, de lényegesen több turista van itt, és az árak is magasabbak, mint Sorrentóban. Az erre a városra szánt időnket azzal töltöttük, hogy lesétáltunk a partra, és engedtünk a csábításnak: megmártóztattuk lábainkat a tengerben, amely tökéletes volt a fürdőzéshez.
Sajnos hamar szedni kellett a sátorfánkat, hisz a busz nem vár ránk, így szaladtunk vissza a parkolóba, hogy meginduljunk Amalfi városába.
Az úton nem unatkoztunk, hisz minden egyes kanyar után szebbnél szebb látvány tárult elénk. Megérkeztünk Amalfiba, ahol már rögtön feltűnt, hogy az eddigi városokhoz képest itt jóval több turistával kell osztoznunk a látványon – és sajnos az árak is magasabbra szöktek. Nem sok időnk maradt azonban a festői táj csodálására, hiszen a foglalásunk egy 45 perces hajókirándulást is tartalmazott, így felpattantunk a hajóra, és bon voyage!
Jó érzés volt megtapasztalni az erős szelet, miközben a hullámok apró vízcseppjei az arcunkba csapódtak. A város partszakasza mentén haladva sorra vettük szemügyre a hírességek villáit is: láttuk Sofia Loren egykori villáját, azt a hotelt, ahol Brad Pitt és Angelina Jolie a nászútjukat töltötték, valamint annak a First Ladynek a villáját is, aki állítólag azért érkezett ide, hogy John F. Kennedyt megcsalja a Fiat autógyár tulajdonosával.
Ami egyből szemet szúrt, hogy az interneten megjelenő képek nem teljesen ugyanazt mutatják, mint a valóság: Amalfi csodálatos, de közel sem olyan színes, mint ahogyan az a képeken látszik, megszerkesztve.
Felborzolt hajjal és kissé felkavart gyomorral, de egy életre szóló élménnyel a hátunk mögött végül a városközpont felé vettük az irányt. Itt természetesen nem hagyhattuk ki a híres citromsorbetet sem, amelyért 12 eurót kértek. Nos, az ára finoman szólva is botrányos volt, de ha már itt jártunk, semmiképpen sem akartuk kihagyni. Az íze viszont hamar ráébresztett minket arra, hogy bizony nem minden éri meg a hype-ot, azaz a felhajtást.
Egy kis időt még eltöltöttünk Amalfi központjában, majd a hátralévő szabadidőben a partot is bevettük. Stella ekkor úgy döntött, hogy megmártózik a tengerben – természetesen abban a ruhájában, ami egész nap rajta volt, hiszen fürdőruhát nem hozott magával. A buszon ugyan külön kikötötték, hogy vizesen senki ne térjen vissza, de Stella fittyet hányva a szabályokra, egy valódi sellőként lubickolt az Amalfi-part vizében, miközben partra vetett társainak éreztette, milyen nagyszerű ötlet is volt neki megmártózni.
A karma azonban nem váratott sokáig magára: sigNora benézte az órát, így mire észbe kaptunk, mindössze két percünk maradt visszaérni a buszhoz – Stellának pedig még át is kellett öltöznie és megtörölköznie. Egy sziréneket is megszégyenítő sikollyal megkezdődött hát a hajsza az idővel. Rohantunk, ahogy csak tudtunk, majd némi settenkedést követően sikerült felosonni a buszra. Így végül Csillagot sem hordták le, amiért időközben felfedezte tengericsillag mivoltát.
Ezzel kezdetét vette a hazafelé vezető út, amit ekkor már mindannyian fájó szívvel fogadtunk, hiszen nehéz volt megválni ettől a lélegzetelállító látványtól. Ravello mellett elhaladva indultunk vissza Nápolyba, így a tenger után ezúttal a hegyeket is alaposabban szemügyre vehettük. Angelo a túra végére még egy sorsolással is készült, amelyen egy üveg sorrentói limoncello talált gazdára. Nagy reményeket fűztünk hozzá, hiszen mégiscsak öten vagyunk, így talán nekünk kedvez majd a szerencse. Végül azonban a hangos német csapat zsebelte be a savanyú nyereményt, ők viszont készségesen megosztották azt a busz hátsó felén ülőkkel.
Miután visszaértünk a szállásunkra, fáradtan, de annál több élménnyel gazdagodva konstatáltuk, hogy ez az út minden egyes eurót megért – még 90 eurót is. Egy olyan nem mindennapi helyen járhattunk, amelyet joggal látogat ennyi turista, és amelynek szépségét talán még a tömeg sem tudja elrontani. Ezt követően mindenki letusolt, majd következett a jól megérdemelt alvás.
De ki lesz „Azúr-parton” az úr? Számomra egyértelműen Sorrento volt a legelvarázsolóbb, és ebben az ár-érték arány is nagy szerepet játszott. Kár, hogy a három város közül éppen itt tölthettük a legkevesebb időt, de talán nem is baj: így legalább maradt egy jó okunk arra, hogy jövőre ismét visszatérjünk.
Másnap a tegnapi mártózáson felbuzdulva elhatároztuk, hogy keresünk egy strandot Nápolyban, mert úgy talán valamivel tűrhetőbb lesz ez a nagy hőség. Ezért kora délután leutaztunk a Mapatella Beachre, ahol meglepően jó körülmények fogadtak minket ahhoz képest, hogy Nápoly mennyire szemetes város. A víz tiszta volt és nagyon kellemes – legalábbis annak, aki tud úszni. Én és Ginevra sajnos nem vagyunk éppen olimpiai szintű úszók, ezért számunkra a fürdőzés már kevésbé bizonyult szórakoztatónak.
De azért a férfi egó itt is működik, hiszen egy adott ponton úgy gondoltam: ha sigNora a maga kemény 152 centiméterével ott tud lenni a víz közepén, akkor nekem a 25 centivel nagyobb magasságommal ez meg sem fog kottyanni.
Igen ám, csak sigNora tud úszni. És ezt kellemetlen lesz kimondani, de én nem.
Öngyilkos akciómat megkezdve hamar rá kellett jönnöm, hogy a matematika és az önbizalom nem mindig állnak egymással összhangban. A gyenge hullámok között majdnem ott maradtam, és egy ponton már csak az orrom hegye látszott ki a vízből, valamint némi – na jó, igazából hatalmas – csapkodás jelezte, hogy valaki legyen szíves a segítségemre sietni.
Mivel valaki írja ezeket a sorokat, feltételezhetjük, hogy túléltem. Az én meglátásomban azonban mindez csak egy hajszálon múlt.
„És, ha lesben áll egy cápa…”
A tenger vizében eközben cápák is rajzottak, igaz, nem egészen úgy, ahogy azt elsőre gondolnánk. Tasiát ugyanis egy hatalmas ragazzo pescecane, vagyis egy igazi férfi cápa kezdte el körözni, akinek szemmel láthatóan egy kis késő délutáni finomságra fájt a foga. A ragadozó egyre közelebb merészkedett, majd végül támadás helyett csak ennyit vetett oda: „Ciao bella! Ciao! Ciao!” Tasia azonban hamar felismerte a veszélyt, és azonnal jelezte csapatunknak, hogy egy cápa vette üldözőbe. Mi pedig – ahelyett, hogy hősiesen a segítségére siettünk volna – hangos nevetésben törtünk ki, amely olyannyira elijesztette a vérengző fenevadat, hogy végül jobbnak látta odébbállni. Így Tasia megmenekült, a cápa pedig kénytelen volt belátni, hogy ezen a parton nem minden bella lesz könnyű zsákmány.
Egy egész délutáni kiázás után összeszedtük a cókmókjainkat, amelyek szerencsére nem estek tolvajlás áldozatául, majd elindultunk, hogy együnk valamit. Ekkor szembesültünk azzal a kellemetlen ténnyel, hogy ebben az idősávban az olasz konyha bizony bezár, és majd csak később nyit ki újra. Siesta van. Így kénytelenek voltunk egy McDonald’sot keresni. Sajnos.
A sors azonban – vagy inkább a Google Maps – ekkor az Umberto Galériához vezetett minket. Erről korábban egyikünk sem hallott, pedig a város egyik igazi gyöngyszeme. A hatalmas üvegkupolával fedett passzázs első pillantásra leginkább Milánó híres Galleria Vittorio Emanuele II-jét idézte, és valóban erősen magán viseli az északolasz építészet jegyeit. Emellett némi klasszicista, illetve historizáló hatást is felfedezni véltünk rajta, ami egy egészen különleges hangulatot kölcsönzött a helynek.
Az idő azonban meglehetősen gyorsan telt, így eldöntöttük, hogy ide mindenképpen visszajövünk még, de nem szerettünk volna túl későre maradni Nápoly kétesebb utcáin. Homokkal és sós vízzel futtatva érkeztünk vissza a szállásra, ahol mindenki igénybe vette a zuhanyzás jótékony szolgáltatásait, majd ágyba vetettük magunkat – és a tenger mosta, napbarnította habtestünket is.
Folytatása következik, amelyben Nápoly sikátoros utcáiba, a spanyol negyed forgatagába és Capri szigetére kalauzoljuk el kedves olvasóinkat.
A képek saját telefonnal készültek.
A szerző Corodi Victor, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem Többnyelvűség és multikulturalitás mesterképzésének hallgatója.
(Megjegyzés: A csatolt képek minősége sokkal jobb, de a weboldal optimális működése érdekében szükséges, hogy a felbontásaikat redukáljuk.)