Ki írja a könyvet, amikor már maga az író sem bizonyíték?
Van valami különös Freida McFadden történetében. Nem pusztán az, hogy évente szinte ipari mennyiségben jelennek meg a könyvei, miközben az írónő orvosként is dolgozik. Nem is az, hogy éveken át egy gondosan felépített álnév mögött rejtőzött, majd 2024-ban kiderült: Freida McFadden valójában Sarah Cohen, egy agyi rendellenességekkel foglalkozó orvos. Hanem az, hogy a körülötte kialakult vita pontosan ott robbant ki, ahol az irodalom jövőjének egyik legnagyobb kérdése kezdődik:
ha egy könyv elkészítésének sebessége már önmagában gyanúsnak tűnik, mit gondolunk valójában az írásról?
McFadden körül évek óta keringenek a pletykák: MI írja a könyveit; ghostwriter dolgozik helyette; talán többen vannak a név mögött; talán bizonyos történetei túlságosan hasonlítanak korábbi thrillerekre.
Az MI-vádra nincs meggyőző bizonyíték. A titkos írógárdára sincs. És arra sincs hiteles bizonyíték, hogy McFaddent jogilag vagy szakmailag plágiummal marasztalták volna el. Ami viszont valóban létezik, az a gyanú.
És talán éppen ez az érdekesebb.
Mert az MI korában lassan nem azt fogjuk kérdezni egy könyvről, hogy jó-e, hanem azt, hogy ki írta.
Freida McFadden sikere azért is zavarba ejtő, mert szembemegy az író romantikus képével. Az író a kulturális képzeletünkben még mindig valaki, aki egy szobában ül, küzd a mondattal, éveken át dolgozik egy kéziraton, kihúz, átír, szenved, majd egyszer csak megszületik a könyv.
McFadden ezzel szemben úgy működik, mint egy tartalomgyártó korszak irodalmi megfelelője: gyorsan, sokat, sorozatban, algoritmusbarát műfajokban.
És itt történik valami fontos: a produktivitás önmagában gyanússá válik.
Ha valaki évente egy könyvet ír, azt mondjuk: tehetséges. Ha hármat: elképesztően szorgalmas. Ha ennél is többet: vajon biztosan ő írja?
Ez nem feltétlenül McFaddenről mond el valamit. Lehet, hogy sokkal inkább rólunk: arról, hogy az MI megjelenésével már az emberi teljesítmény is mesterségesnek tűnhet, hisz az MI nemcsak írni tanítja meg a gépet, hanem megváltoztatja azt, amit az emberekről hiszünk.
Korábban természetesnek vettük, hogy egy ember képes sokat írni. Voltak termékeny szerzők, akik évente több könyvet publikáltak. Agatha Christie vagy Rejtő Jenő például elképesztő tempóban dolgozott. Ma azonban, amikor egyetlen gombnyomással tízezer szavas szöveget lehet előállítani, minden szokatlanul gyors teljesítmény mögött felmerül a kérdés: ember csinálta?
És itt válik Freida McFadden története szinte tökéletes példává, vagy ellenpéldává: nem tudjuk bizonyítani, hogy MI írná a könyveit. Nem tudjuk bizonyítani, hogy ghostwriter dolgozna helyette. A szerző ezt tagadja. A személyazonossága pedig időközben ismertté vált. Mégis maradt a gyanú és a pletyka, amelyről jól tudjuk, hogy futótűzként terjed szét.
És ezért olyan ironikus Freida McFadden története. A róla szóló legnagyobb pletyka az volt, hogy talán nem is egy ember írja a könyveit. A legérdekesebb kérdés azonban nem az, hogy igaz-e, hanem az, hogy mi történik velünk akkor, amikor már egy valódi emberről sem hisszük el automatikusan, hogy valóban ő írta azt, amit a neve alatt olvasunk.
A cikk olvasása közben felmerülhetett viszont még egy kérdés: bár az írás végén jelöljük, hogy kitől és honnan származik az adott szöveg, de biztosak lehetünk, hogy azt valóban ő írta?
Ezt a cikket vajon én írtam, vagy a mesterséges intelligenciát használtam fel?
Kiemelt fénykép forrása: Google
A szerző Corodi Victor, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem Többnyelvűség és multikulturalitás mesterképzésének hallgatója.