Balog Tímea versei: A sors illata; A láthatatlan ölelés; Nincs mit magammal vigyek; Édesanyám a világom közepe; Azt mondanám
A sors illata
Levendula illat árad a réten át,
A friss eső mossa cipőm kemény talpát.
Cipőm kemény talpát mossa mindenáron,
Megtisztítja lelkem, borús, hosszú távon.
Fellegek repülnek a végtelen kéken,
Szertefoszlik már minden ezen a réten.
Szertefoszlik a remény, ami összetart,
Mindenáron a harag majd félelmet ad.
Az idő száll velünk, a kicsitől nagyig,
A kisgyermekből már felnőtt cseperedik.
A kis felnőttből bölcs ember, ha észhez tér,
Ne legyél butuska: tervezz, csinálj, remélj!
Az idő közeledik, tudd, fiatal vagy,
Élvezd ki az időt, ami még hátra van.
Élvezd ki az időt, nem számít semmi más,
Készíts emléket, ami majd mosolyt formál.
A méhek már csak néznek, néznek keveset,
Körülvesznek, mint édes virágkelyheket.
Elején ölelgetnek szorosan engem,
Érződik a csendes kis szeretet ebben.
Évek után a darazsak jönnek felém,
Csípnek, marnak, de ez nem gátol engem még.
Levendula illata nyugtató, könnyű,
Mindig velem van, ha az idő dús s szörnyű.
Ha majd az utad a darazsak elveszik,
Ne aggódj, az Isten jó okból tervezi.
Ne félj tőlük, mert így szörnyen kihasználják majd,
S megcsípnek, míg nem tudod védeni magad.
Levendula illat árad a réten át,
Százszorszép dallama altatja kisfiát.
Altatja kisfiát szép, nyugodt álomba,
Nincs több bú, mit szívében még ringathatna.
A láthatatlan ölelés
Bársony szellő téged ringasson,
Érezd, hogy szeretőd itt vagyon.
Érezd lelkének dús illatát,
Lásd, ahogy a mennyből néz le rád.
Fák lengetőznek széllel szemben,
Lágy dallam kél a tiszta csendben.
Hegyek, havas tájban messze van,
Szeretőd itt van, ő nem rohan.
Fenyők friss illata dédelget,
A kisded Jézus nagyon szeret.
Hideg táj, szíved mégis forró,
Lágy ölelése vigasztaló.
Hangod hallom, de te nem vagy itt,
Hiányzik lelked, ’mi betölt így.
Szemed, ahogy mélyen engem lát,
Csak te látsz majd a halálon át.
Bársony szellő téged ringasson,
Érezd, hogy szeretőd itt vagyon.
Örök szeretet ez amit érzek,
Maradj mindig emlékemben, kérlek!
Nincs mit magammal vigyek
Az érzelmek keringenek bennünk,
Már nem tudjuk elfelejteni azt
Mikor tudtuk nem kéne, szerettük
Azt amit oly fontosnak tartanak.
Kár, hogy a magány megemészt minket
Hiszen tudtuk hogy ez lesz a végső szó.
Csodálni az érzést amely kerget,
Végül mindenki magának való.
Az ajtó nyitva tárva várja azt,
Az emlékek oszlanak meg bennünk.
A szívroham és a halál várja,
Véres, száraz, könnyes tekintetünk.
Még ha a halál árnyékában én,
Nem veszem le szemem rólad Uram.
Bármely kín mitől lelkem, testem fél
Te óvtál meg tőle, s meggyógyultam.
Bármely gond mi szívemet zaklatja,
Megszabadítasz tőle, mert szeretsz,
Összes gondolatom odaadom,
Már nincs mitől féljek és rettegjek.
Bocsásd meg bűneim mik itt vannak,
Élve holtig szívemig oly erőt
Létezhetetlenül belefúrnak,
Homályossá teszi, mint az erdő.
Táncolnék a felhőn és csillagon
De nincs ki kezem fogja ha esnék,
Holtig a földre tűzgolyóként nyom,
Levegőt nem kapva úgy elégnék.
Hallasz engemet, tudom jól Uram
Fogd meg a kezemet kérlek szépen.
Ragadj el a hű akaratoddal
Az elhangzott ígéret földjére.
Édesanyám a világom közepe
Szerető keze öleli testem,
Míg a sírástól remegni kezdtem.
Kedves szava veszi körül lelkem,
Mint egy anya, ő nem hagy el engem.
Egy hangot hallok, nagy csattanások
Anyám remeg, amit én nem látok,
És az ajtó kinyílik magától,
Mint egy rém, ki elvisz a hazámtól.
Egy katona gyorsan indulni kezd,
Megragadja karom, s el nem ereszt.
Elvisz anyámtól, kit én szeretek,
Anya, ne engedd, hogy elvigyenek!
Szeme csak sírt és sírt kegyetlenül,
Addig míg azt hitte beleőrül!
Szeretete égett, fojtott belül
És lelőtték őt is szívtelenül.
Engemet csak vittek, s vittek tova,
Még az utat se nézték, hogy hova.
Jobbra, balra, s felültek egy lóra.
Le, fel, le: hánynom kell valahova!
A gyomrom csak fájt, az éhség marta
És megszólalt egy új éhes nóta.
Az erdő lett új édes lakásom,
S mondták, katona mit kell csináljon.
Már több éven át csak azt tanultam
Katona, s háborúba indultam.
Véres háború, puska, lőszerek,
Anyám jutott először eszembe.
Ha én most életemet vesztem el,
Vörös vérrel teli háborúban,
Az anyámat örökké elvesztem,
Míg ő nem tudja milyen sorsom van.
A társaim, mindenki szétesett,
S én állok fent egyedül merészen.
Talpra esett katona létemre,
Én nem, nem állok most készen erre!
Most mindenki a fegyvert tartja rám,
Eleve az ellenségük lennék,
És lőnek hármat, a szívemen át,
Ilyen ez a sors, páratlan kerék.
Már hallom édesanyám nótáját,
Ott fönn a felhők felett dúdolják.
S a fájdalom eltűnt mit éreztem,
Anyám ölében ringat csendesen.
Megérint engem, s puszilja arcom,
Úgy hiányzott már szerető pajzsom!
És lelkem boldog, él, újra repdes
Már a szívem begyógyult, teljes.
Angyalok vesznek körül, ringatnak.
Hisz ez a mennyország! – fölriadtam:
Körülnéztem és látom anyámat,
Kit már nem láttam húsz évet járva.
Rám mosolygott, megölelt szelíden,
Hisz megígérte, nem hagy el sosem.
Megöleltem szorosan, s rájöttem:
Anyukám a világom közepe!
Azt mondanám
Szavadnak értelme kezemben
Hosszasan nézem mi benne
Folyamként teljesen átázott,
Szíved teremt oly biztonságot.
Szemed mélyen úgy enyémen,
Felfele nézünk a réten,
Mosolyod olyan, mint friss köd,
Örömmel teljesen elönt.
Azt mondanám gyere most vélem,
Friss legelőn, ugrálva szépen,
Csókod mámorítóan köszönt,
Boldogságom bátran hozzád jön.
Azt mondanám maradj vélem
Örökre, míg halál választ el
Utolsó szavam, bár lenne ez,
Mert azt mondanám : Szeretlek.
Kiemelt fénykép forrása: Pinterest
A szerző Balog Tímea Ramóna, a nagyváradi Mihai Eminescu Főgimnázium diákja.