Amiről nehezebb hallgatni – Miért szomorúak a verseink?
A Majomsziget szerkesztőjeként az elmúlt időszakban egy visszatérő jelenségre lettem figyelmes: a hozzánk érkező versek jelentős része valamilyen veszteség, hiány, csalódás, magány vagy belső vívódás köré épül.
Mintha a fiatal költők tollát gyakrabban vezetné a fájdalom, mint az öröm. Felmerül tehát a kérdés: miért van ez így?
Elsőre könnyű lenne azt mondani, hogy a költészet mindig is a szenvedés műfaja volt. De a válasz ennél összetettebb. Amikor a Majomsziget jelenlegi termését nézem, elsősorban nem irodalmi tendenciát látok, hanem egy korosztály lenyomatát. Az itt publikáló szerzők többsége középiskolás vagy fiatal felnőtt, akik életük egyik legintenzívebb időszakát élik.
Az egykori főszerkesztő, Andó Réka szerint a magyarázat részben ebben a korszakban keresendő:
„Megtapasztalják az első szerelmet, részlegesen, a távolból figyelve a másikat (viszonzatlan), vagy akár kapcsolatban is, s itt egy szakítás is kiválthatja a letaglózó verseket. A másik dolog, amire még itt gondolnék, az az önbizalomhiány, útkeresés, krízis, hasonlítgatják magukat.”
Valóban, az identitáskeresés időszaka ritkán szól a nyugalomról. A fiatal ember egyszerre szeretne tartozni valahová és kitűnni a tömegből. Egyszerre bizonytalan és eltökélt. Ezek a belső feszültségek pedig természetes módon utat találnak a versekbe.
Ugyanakkor úgy gondolom, hogy nem csupán az életkor magyarázza a jelenséget. A költészetnek van egy sajátos működése: a fájdalom gyakran hangosabb, mint a boldogság. A hiány sürgetőbb, mint a teljesség. Amikor valami elveszik, amikor valami nem sikerül, amikor valami összetörik bennünk, akkor hirtelen megszületik az igény arra, hogy szavakat találjunk rá.
Van azonban egy másik oka is annak, hogy a negatív témák ennyire gyakran megjelennek a versekben. A pozitív dolgokat hajlamosak vagyunk természetesnek venni. Az, hogy szeretnek minket, hogy vannak barátaink, hogy egészségesek a szeretteink, vagy egyszerűen csak rendben zajlanak a mindennapjaink, sokszor nem tűnik különlegesnek. Nem írunk verset arról, hogy minden a helyén van, mert ezt alapállapotnak tekintjük.
Ezeknek a dolgoknak az értékét gyakran csak akkor vesszük észre, amikor elveszítjük őket. Amikor megszakad egy kapcsolat, amikor eltávolodunk valakitől, amikor hiányozni kezd egy ember vagy egy élethelyzet. A hiány pedig mindig erősebben szólal meg bennünk, mint a jelenlét. Talán ezért születik olyan sok vers veszteségekből és olyan kevés abból, ami éppen jól működik az életünkben.
Réka ezt a különbséget egy személyes példán keresztül fogalmazta meg:
„Egyszerűen, bármennyire is gáz kimondani, abból jött az ihlet nekem anno, hogy mi lenne, ha elhunyna mamám, és nagyon hiányozna. Más úgy írni mamáról azt, hogy milyen szép a korához képest, hogy járja a falut, mindig eljön hozzánk, és pletyózunk egy jót, és más úgy megírni ezt, hogy már hiányzik. A boldogság és a szomorúság más hatásokat ér el.”
Talán ezért találkozunk olyan gyakran a veszteség motívumával. Nem azért, mert a fiatalok kizárólag szomorúak lennének, hanem mert a fájdalom gyakrabban válik alkotóerővé.
Van egy másik szempont is. Az iskolában megismert költők és költői hagyományok szintén hatással vannak arra, hogyan kezd valaki verset írni. Az első próbálkozások sokszor tudatosan vagy tudattalanul követik a nagy elődök hangját. A magyar irodalom tananyagában pedig kevésbé a derűs, könnyed költészet dominál. A fiatal szerző gyakran Ady, József Attila vagy éppen más, tragikus sorsú alkotók versein keresztül találkozik a lírával, és természetes módon ehhez a hangütéshez nyúl elsőként.
Erről Réka is vélekedett:
„Amikor a költőkről tanulunk a suliban, szerintem ott bújhat ki egy gyerekből a vágy, hogy ő is tudna ilyet írni és akar is. A témája megvan hozzá, a hangulat/állapot is adott. S aztán megpróbálja; itt születnek a Petőfi- vagy Ady-epigonok. Ez pedig az én szememben nem feltétlenül rossz dolog, sőt, jó belegondolni, hogy hány gyerek tekint mestereként egy magyar szerzőre.”
Ez nem feltétlenül probléma. Sőt, bizonyos értelemben a költői fejlődés része. Ahogy Réka fogalmaz:
„Egyszerűen az a helyzet, hogy könnyebben merít az ember fájdalomból, csalódottságból, ilyen negatív tapasztalatokból, mint az elégedett, boldog pillanatokból.”
A Majomsziget szerkesztőjeként ezért nem az a kérdés foglalkoztat, hogy miért írnak a fiatalok szomorú verseket. Inkább az, hogy hogyan tudjuk meghallani ezekben a szövegekben azt, amit valójában közölni szeretnének. Mert a versek mögött nem pusztán bánat áll, hanem önkifejezési vágy, kapcsolódási igény és az a remény, hogy valaki megérti őket.
Talán éppen ezért olyan sok a sötétebb hangvételű vers. Nem azért, mert a világ kizárólag ilyen lenne, hanem mert ezekben a sorokban a szerzők nem a világot, hanem önmagukat próbálják megfejteni. És az önmagunkhoz vezető út ritkán egyenes, még ritkábban felhőtlen.
Fiatalként gyakran érezhetjük úgy, hogy az élet igazságtalan velünk. A csalódások hangosabbnak tűnnek az örömöknél, a veszteségek maradandóbbnak a sikereknél. De fontos, hogy ne hagyjuk, hogy ezek a negatív gondolatok teljesen átvegyék az irányítást. Éppen ebben lehet hatalmas szerepe az irodalomnak és a versírásnak.
A költészet nem azért létezik, hogy még mélyebbre taszítson bennünket a szomorúságba, hanem azért, hogy szavakat adjon annak, amit nehéz kimondani. Hogy teret biztosítson akár a dühnek, a hiánynak, a csalódásnak és a fájdalomnak, anélkül hogy ezek bennünk rekednének. Egy jó vers sokszor nem a szenvedés végpontja, hanem a feldolgozás kezdete.
Ha így tekintünk rá, akkor a sok szomorú vers nem feltétlenül rossz jel. Sokkal inkább annak bizonyítéka, hogy a fiatalok keresik a hangjukat, és az irodalmon keresztül próbálják megérteni önmagukat. A vers ilyenkor nem a reménytelenség dokumentuma, hanem egyfajta terápia: lehetőség arra, hogy kiírjuk magunkból mindazt, amit túl nehéz lenne csendben hordozni.
És talán éppen ez a költészet egyik legfontosabb feladata: nem eltüntetni a fájdalmat, hanem segíteni abban, hogy ne maradjunk egyedül vele. Mert nem csak mi magunk vagyunk egyedül a világban, és nem különbözünk annyira, ahogy azt elsőre gondolnánk.
Kiemelt fénykép forrása: Pinterest
A szerző, Corodi Victor, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem végzős hallgatója. A témáról a Majomsziget egykori főszerkesztőjével és a PKE alumnájával, Andó Rékával beszélgetett.