Katedrastart – Ki akar ma tanár lenni?
Azt érzem, hogy az életem egyik mérföldkövéhez értem: eddig tanultam, most pedig végre elkezdhetek dolgozni, és a gyakorlatba ültetni mindazt, amit az elmúlt években elsajátítottam. Három évvel ezelőtt döntöttem el, hogy tanár szeretnék lenni, az út viszont néha engem is elbizonytalanított.
Az egyik gyakorlaton például épp egy ötödikes osztálynak tartottam órát, amikor az egyik kisfiú hátrasúgta a tanárnőnek:
– Milyen kedves ez a tanárbácsi! Apró mondat volt. Talán neki jelentéktelen is. Nekem viszont akkor ott helyére kattant valami. Az órára kapott dicsérettel együtt ez volt az a pillanat, amikor először éreztem igazán, hogy igen, talán tényleg jó úton járok.
Azóta eltelt néhány hónap, és már a felszínt kapargatva is szembejöttek azok az akadályok, amelyekről korábban senki nem beszélt. Vagy beszélt, csak mi nem hittük el, hogy tényleg ennyire abszurd az egész.
A formanyomtatványok országában élünk, így különösebben meg sem lepődtünk azon, hogy papírokat kell gyűjteni, kérvényeket kitölteni, igazolásokat beszerezni.
Új vizsgálat? Idéntől kötelező? Rendben, megcsináljuk. Bár sokszor az ember érzi, hogy az egész inkább adminisztratív díszlet, mint valódi szűrőrendszer. Mert ha már adottságokról beszélünk, akkor a pszichiátriai alkalmasságot mérő vizsgálat lehetne a rosta, és talán nem a belső lépcsőfokokat kellene egyre szűkebbre építeni.
És aztán jött az első igazi arculcsapás: rájöttünk, hogy nem feltétlenül az érvényesül, aki felkészült vagy lelkes, hanem az, aki közel van a „tűzhöz”. Egy-egy meghirdetett állás úgy tűnik el, mintha ott sem lett volna. Mi pedig válogatunk abból, ami marad.
És közben azok morzsolódnak le a legkönnyebben, akik valóban hivatásként vinnék tovább ezt az egészet. Még be sem kerülnek igazán a darálóba, máris kiperegnek belőle. Apró szemekként hullunk ki a rendszer résein. A kreativitásunkat nem tudjuk megmutatni, az odaadásunkat nincs hol bizonyítani, a fejünkben elképzelt órák pedig sokszor csak elképzelt órák maradnak.
Mert hely nincs. Vagy ha van, akkor valahogy mégsincs. Mire odaérnél, már valakinek a valakije ott van. Vagy épp neked kell empatikusnak lenned, megértőnek, emberségesnek — mert hát egy pedagógus legyen az, így nem viszed el másvalaki helyét, mert őt ott szeretik és visszavárják. Csak közben valahogy senki nem kérdezi meg, hogy velünk emberséges volt-e ez az egész.
Persze, az empátia fontos. Talán az egyik legfontosabb dolog egy pedagógusban. Megérteni a másikat, emberségesnek maradni, figyelni arra, hogy a másik embernek is megvan a maga harca — ezt tanítják nekünk is végig. De közben ott motoszkál bennem a kérdés: meddig kell ennyire empatikusnak lenni másokkal, ha közben saját magamat szorítom háttérbe? Tényleg ott kell hagynom egy lehetőséget, amiért évekig tanultam, dolgoztam és készültem, csak azért, mert „emberségesnek kell lenni”? Néha úgy érzem, mintha választani kellene: vagy megmaradsz jó embernek, vagy megtanulsz cápaként túlélni ebben a rendszerben. És talán pont ez az egyik legijesztőbb része az egésznek.
Talán az a legszomorúbb az egészben, hogy kevés hivatást ér ennyi vélemény, kritika, számonkérés és blamálás, mint a tanárságot, miközben hosszú és fárasztó út vezet addig, hogy valaki egyáltalán a katedra közelébe jusson: vizsgatanítások, írásbelik, portfóliók, papírok, újabb papírok – és a lista végtelen.
És ha egyszer mégis odajutunk, hogy tanítsunk, könnyen lehet, hogy nem is a gyerekekkel lesz a legnehezebb dolgunk, hanem azokkal a szülőkkel, akik sokszor jobban tudnak mindent. Módszertant, nevelést, pedagógiát. Kívülről.
Természetesen tisztelet a kivételnek. Nem minden intézmény működik így, nem minden vezető részrehajló, és nem minden szülő akarja átvenni a tanár szerepét. Rengeteg fantasztikus pedagógus, támogató kolléga és valóban együttműködő ember van ebben a rendszerben, akik miatt még mindig érdemes hinni benne. Aki pedig nem érzi magára igaznak ezeket a sorokat, annak nem is szólnak. Ez nem általánosítás akar lenni, hanem egy pályakezdő szemszöge — őszintén, néha keserűen, de még mindig reménnyel.
Néha megfordul a fejemben, hogy talán máshol kellene próbálkoznom. Más közegben, más rendszerben, más köntösben. Hogy lehet, egyszerűbb lenne elengedni az egészet, és olyan utat választani, ahol nem kell ennyit bizonyítani már azelőtt, hogy egyáltalán lehetőséget kapnék. De közben ott van bennem valami makacs ragaszkodás is. Mert én nem feltétlenül elmenni akarok innen, hanem itt szeretnék érvényesülni. Ott, ahol tanultam, ahol elképzeltem magam tanárként, ahol talán egyszer valaki ugyanúgy emlékezni fog rám, arra a „kedves tanárbácsira”. És talán épp ez az, ami miatt az ember még mindig nem adja fel teljesen.
Tanulok még. Tanulom a rendszert, tanulom az életet. És talán egyszer (remélhetőleg szeptembertől) majd a katedra előtt is megmutathatom, mit tudok. De addig is, stay tuned…
Kiemelt fénykép forrása: Pinterest – A kép egy jelenet a Holt Költők Társasága c. filmből
A szerző Corodi Victor, a Partiumi Keresztény Egyetem végzős hallgatója.