Éretlenség deluxe: mikor nevezünk valakit infantilisnek?

Ha a címben említett fogalmat nagyon egyszerűen szeretném lefordítani, akkor annyit mondanék, hogy az infantilis szó jelentése: éretlen, gyerekes. Ezt a nagyon rövid meghatározást még sokkal részletesebben lehetne bővíteni, de lássunk egy szemléltetést egy példával:

Ez az 1940-ben készült fotó nem pusztán egy családi pillanatot rögzít: egy máig élő társadalmi és lelki mintázatot leplez le. Az infantilizálást. Azt a láthatatlan köteléket, amelyben a szülő – többnyire az anya – képtelen elengedni gyermekét, a gyermek pedig sosem válik igazán felnőtté.

Hosszan kutattam a kép eredete után, de nem találtam biztos információt róla. Talán nem is ez a legfontosabb. A fotó önmagáért beszél. Az anya görcsös kapaszkodása, a fiú bizonytalan jelenléte, a menyasszony kívülállósága mindent elmond a dinamikáról.

Felmerül az a kérdés, hogy egy kép alapján ilyen messzemenő következtetéseket nem éri meg levonni, holott a képek sokszor többet árulnak el, mint a kimondott mondatok. Egy testtartás, egy tekintet, egy érintés hiánya egész családtörténeteket hordoz. Ezen a fotón a menyasszony szinte csatlakozik a vőlegény és az anya kettőséhez, de mégis kívül marad rajta.

A térbeli elhelyezkedés beszédes: az ő édesanyja távolabb áll, mintha eleve tudná, hogy ebbe a szoros szövetségbe nincs belépése. A menyasszony alakjából ugyanakkor függetlenség sugárzik. Olyan nő benyomását kelti, aki valószínűleg hamar kénytelen volt felnőni.

A vőlegény és az anyja között azonban egészen más energia feszül. Az anya nem egyszerűen megérinti a fiát: kapaszkodik belé. Az arca kemény, a szája összeszorított, mosoly nyoma sincs rajta. Mintha nem esküvőn lenne, hanem veszteséget gyászolna. Ebben a pillanatban nem egy új család születik számára, hanem az „egyetlen fontos ember” elvesztése történik.

És innen indulnak azok a történetek, amelyek generációkon át ismétlődnek.

Az ilyen fiú gyakran lojalitáskonfliktusban éli le az életét. Nem tud valóban leválni az anyjáról, ezért két nő között őrlődik: a felesége és az édesanyja között. Hazajár „csak egy kicsit”, állandó bűntudatot cipel, és minden döntésében ott visszhangzik a kérdés: vajon anyám mit szólna ehhez?

Sok esetben a párkapcsolatban is újratermelődik a függés. A feleség válik a felelősséget vállaló, irányító féllé, a férfi pedig ugyanabba a gyermeki pozícióba csúszik vissza, amelyet az anyja mellett is elfoglalt. A két nő között pedig ott áll egy örökké bizonytalan férfi, aki valóban „nem tudja, melyik ujjába harapjon”.

Ez mindenkinek pusztító helyzet.

A fiatal pár nem tudja szabadon élni a saját életét, mert a férfi és az anya között sosem alakultak ki egészséges határok. Az érzelmi leválás folyamata félbemaradt. Sokszor azért, mert a szülő nem engedte meg a kamaszkori lázadást sem – azt az életkori harcot, amelynek éppen az lenne a szerepe, hogy a gyermek önálló emberré váljon.

Az ilyen családokban a gyerek gyakran azt tanulja meg nagyon korán, hogy az ő feladata az anya érzelmi szükségleteinek kielégítése. Pedig az érett szülő nem a gyermekétől várja saját hiányainak betöltését. Egy érett anya képes háttérbe helyezni a saját szükségleteit, és nem kelt bűntudatot akkor, amikor a gyermeke az autonómiájáért küzd.

Mert bűntudatra nem lehet szabad életet építeni.

És a távolság önmagában nem old meg semmit. Lehet, hogy a szülők kilométerekre élnek, de az érzelmi zsarolás mondatai így is ott égnek az emberben: „Látom, felőled akár meg is halhatnék.” „Már három napja fel sem hívtál.” „Nem törődsz szegény anyáddal.”

Az autonómiáért minden embernek meg kell harcolnia. A kamaszkor egyik legfontosabb feladata éppen az, hogy megtanuljuk: szerethetjük a szüleinket úgy is, hogy közben önálló, felelős felnőttekké válunk. A jó esetben érett szülő-gyermek kapcsolat idővel már nem alá-fölérendeltségre épül, hanem kölcsönös tiszteletre és partnerségre.

Ezt a folyamatot nem lehet megspórolni. Mert aki nem válik le érzelmileg, az előbb-utóbb azt érzi majd, hogy nem a saját életét éli. És amíg valaki nem élheti szabadon a saját életét, addig szárnyalni sem tud igazán.

Ha a kortörténeti kontextust figyeljük meg, akkor az anya mentségére szóljon, de megtörténhet az is, hogy nemrég vesztette el férjét, vagy épp a háborús helyzetek szelei már érződtek, így az anya félelmet érzett. Ez némileg árnyalja a helyzetet, de nem oldja fel azt: ez a kapcsolat nem egészséges így. De nézzünk egy frissebb példát:

Napok óta kering egy megosztó videó az egyik legnagyobb videómegosztó platformon, a TikTokon, abból csatolok egy képkockát:

Az esküvő egy orosz családban történt, ahol a videón jól tükröződik az előbbiekben leírt jelenség: az anya nem szeretné elengedni a fiát, és már-már mániákus módon mutatja ki szeretetét, imádatát. Bár a videó további része azt mutatja, hogy ez a házasulandó fiúnak nem tetszik, sőt nevetségesnek tartja az egész szituációt, tehát valószínűleg nem viszi tovább ezt a mintát, így mégis felmerül egy másik nagyon fontos kérdés:

Sok esetben nem is mi, a Z-generáció tagjai vagyunk a hibásak, mégis nekünk kell eltűrnünk a legtöbb kritikát és megvetést, miközben az előttünk járó, „idősebb” generációkat továbbra is feltétel nélküli tisztelet övezi. Hogyan jutottunk el oda, hogy a megértés helyét egyre inkább az előítéletek vették át?

A szerző Corodi Victor, a Partiumi Keresztény Egyetem egyik hallgatója.

Fényképek forrása: Tiktok és Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus Facebook oldala