Útravaló egy új tanévre

Sokszor elgondolkodom azon, hogy az ember találkozik-e vegyes érzéseken kívül mással élete nagy történései előtt – például sulikezdéskor. Nem nehéz visszagondolni néhány évvel ezelőttre, hiszen legtöbbször nem a konkrét események vagy mozzanatok maradnak meg bennünk, hanem az érzések. Azok pedig talán kitörölhetetlenül. Örülünk-e annak, hogy egy újabb fejezet kezdődik az új tanévvel, vagy görcsbe rándul a gyomrunk, annyira félünk tőle? Én mindkettőt tapasztaltam, és 24 évesen, ezt az útravalót írva, mérlegelem magamban a tanévkezdés pro és kontráit. Bőven van mindkettőből. Megengedem magamnak ezt a pár percet, hogy újraéljem a régi érzéseket. A nosztalgia jó dolog, főleg ha adott rá egy ilyen alkalom, mint a mai – így hát, miért is ne?

Mindig jó tanuló voltam, amiért kaptam hideget és meleget is – ahogy még sok másért is. Nehéz dolog az iskola, főleg a középiskola („jó” és „rossz” tanulóként ugyanúgy), hiszen ekkor kezdődik az a bizonyos önkeresés. A legtöbb szekálás pedig valószínűleg mindenkinél a nagy bizonytalanságból fakad, nem feltétlenül kell személyeskedés legyen. Egyfajta láthatatlan pajzs ez, a következő felirattal: „bántok, hogy engem ne bántsanak.” Ergo: „bántok, talán azért, mert félek”. S hogy mi miatt? Lehet ez bármi. Kudarc, új kihívások, egy nyelv, amit nehezen tudunk elsajátítani, egy házi olvasmány, amit nem olvastunk el, egy tanár, aki kivételezik vagy túl szigorú, egy még friss szakítás sebei, vagy egy otthoni gubanc. Empátiát érdemel így a bántó és a bántott is. Persze vannak kivételes esetek, amikor zaklatásig fajul a helyzet. Ezekre nem szabad fittyet hányni.

Egy dolog még biztos mindemellett: semmi nem tudja felülmúlni azt, amit a suli ad – úgy, ahogy a suli adja. Bizonyos dolgok miatt, amelyekre később eszméltem rá, nem mennék már vissza, de tagadhatatlanul jó volt középiskolásnak lenni, és van, amire megéri kedvesen visszagondolni.

Például minden évben úgy alakult, hogy a mi osztályunk egy második emeleti terembe kerüljön. Kilencedik osztály első félévében még nagy visszakozással álltunk a régi épületi osztálytermünkhöz. „Mit keressünk mi ebben a putriban?” – tettük fel a kérdést. Gyatrák a mosdók, kopottak a falak, a padok, az ajtók régiek, és ez a fásultság talán az ott lakók arcára is rátelepedett.

Ez a hozzáállás a következő félévekben, amikorra egy új épületi terem felett diadalmaskodtunk, fordult vagy 180 fokot. Hiányzott a régi épület, hiányzott az élet szaga, nem élveztük az új épület csendes folyosóit. Teltek a napok és a hetek, és megtöltöttük élettel. Hamar hírünk is ment. Nyilván, karácsonyfát nem hajítottunk ki az ablakon a szomszéd háztetőre, mint az előző C osztály, de sok tanárnál borítottunk bilit, és az igazgatónő is többször látogatott el hozzánk. Ám a drága jó oszi, akit szerettünk, mindig kihúzott minket a balhéból. Nem célom azonban rossz példákat felsorolni, így a csintalanságok hadd maradjanak meg csak a fejemben. Ha pedig egy volt osztálytárs olvassa ezt az írást, innen is üdvözöllek, tudod, miről beszélek, és remélem, hogy mosolyogsz egy jót.

Minden új tanév rejteget, vagy egyenesen tálcán kínál új lehetőségeket. Lehetőséget arra, hogy kipróbáljatok valami szokatlant, de jót, hogy hibázzatok, és tanuljatok belőle; hogy barátokat szerezzetek, velük élményeket gyűjtsetek, és egy kicsit jobban megismerjétek önmagatokat is. A lista végtelen. Én több osztálytárssal tartom a kapcsolatot érettségi óta, ami ezeknek a lehetőségeknek köszönhető. Ők máig a barátaim, és hálás vagyok azért, hogy bár más utakon járunk, elég sűrűn betoppan egy-egy kedves üzenet, amikor megnyitom a telefont. Rájöttem, hogy felnőttünk, de a közös emlékek és a nosztalgiázás még mindig élteti bennünk a gyermekeket, akik akkor voltunk. Erre pedig szükség van.

Ha a tanárokról beszélünk, kapásból hármat fel tudok sorolni, aki segített és bátorított az írás útján (is). D. tanár úr és I. tanárnő kérte, hogy mutassak néhány irományt; előbbivel még leveleztem is az említett irományokról. R. tanárnő pedig nemcsak jó magyartanár volt, hanem suli után is bebizonyította, hogy számít neki, milyen úton haladunk tovább. Szigora ellenére hűségesen egyengette az utamat, és érdeklődött a többiek felől is. Sajnos elfelejtettem felköszönteni szülinapjakor – jövőre pótolom, ezt itt megígérem.

Ha esélyem lenne még, megköszönném M. tanár úrnak is, hogy egy töri feleléskor hagyta, hogy négyessel üljek vissza a padba. Nem szerettem volna felelni, mert nem vagyok jó történelemből, és nem láttam értelmét a magolásnak. R. romántanárnő pedig egyszer büszkévé tett, amikor a Ion című regényről készített elemzésemet bemutatta a kollégáinak – ekkor éreztem először igazán, hogy az alapos munkámmal talán értéket képviselek. És mennyi mindenről tudnék még itt mesélni, ha mélyebben belemerülnék…

Rövidebben: nem szabad elfelejteni, hogy az iskola nem csak a jegyekről szól, hanem arról is, hogy felfedezzétek, miben vagytok jók, mi érdekel igazán, és hogyan válhattok olyan emberré, akivé szeretnétek. Törekedni és tanulni nyilván szuper és nagy pluszpont, de a túlterhelés sosem a lényeg. Az iskola nem rossz hely, a sok kihívás ellenére sem.

Bátran álljatok neki az új tanévnek, merjetek kérdezni, merjetek álmodni, és ne féljetek hibázni – ezek lesznek azok az emlékek és történetek, amiket majd talán valahol, valamikor felhasználhattok. Mint én most.

Legyen ez a tanév a tiétek: tele felfedezésekkel, nevetéssel és sikerélményekkel. A ti feladatotok, hogy a lehetőségeket a magatok javára fordítsátok!

Kiemelt fotó: monkeybusinessimages | Getty Images, iStock

Andó Réka,
főszerkesztő