A herkeliktől a galambdúcig
A népi építészet a paraszti élet tapasztalatainak lenyomata: minden elemének megvolt a maga szerepe, funkciója. Az épületek nem díszítési szándékkal, hanem a mindennapi élet gyakorlati igényeire születtek válaszul. Különösen igaz ez a Dél-Dunántúlon, Zala és Somogy megyében elterjedt „herkelik” nevezetű építészeti elemre, amely az egyszerűség és praktikum szimbóluma.
Ez a fajta megnevezés talán idegen lehet, de biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan láttatok már ilyen építészeti elemet.
A herkelik eredetileg egy ajtó nélküli nyílás volt, amit a zsúppal fedett ház vagy istálló tetején hagytak. Ezen keresztül rakták fel a szénát a padlásra, tehát egyfajta rakodónyílásként működött. A nagyobb méretű herkelikek – melyek általában az istállókhoz vagy pajtákhoz tartoztak – gyakran a padlás szintjén az utcafront felé néztek, lehetővé téve a szekérről történő gyors rakodást. Ezzel szemben kisebb nyílásokat – amelyeket szintén herkeliknek neveztek – gyakran az istálló mennyezetén alakítottak ki, ahonnan az ott tárolt szénát adagokban szórták le a szénatartóba vagy a jászolba.
Ez a kettősség nemcsak funkcióban, hanem méretben is különbséget jelentett. A nagyobb nyílások a rakodásra szolgáltak, míg a kisebbek inkább adagoló, elosztó szerepet töltöttek be.
Emellett a házak tűzfalán is gyakran hagytak 1-2 kisebb lyukat, különösen az utcafront felőli oldalon. Ezeknek nem volt közvetlen rakodási funkciójuk, mégis fontos szerepet játszottak: szellőztették a padlásteret, lehetővé tették az ott tárolt élelmiszerek (például kukorica, bab, hagyma, dió, napraforgómag, füstölt húsok) szárazon tartását és szellőztetését. Egyes gyümölcsöket (amelyek ősszel értek, és nem bírták a fagyot) szintén a padláson tartottak, gyékénykosarakban vagy ún. komlószárító kosarakban. A kis nyílások nem csupán a szárításban segítettek, hanem a légnyomás kiegyenlítésében is, megakadályozva a túl nagy nyomáskülönbségek kialakulását.
A paraszti tapasztalat jól ismerte az időjárás kockázatait is: nem lehetett túl nagy lyukat vágni a tetőn vagy a tűzfalon, mert egy erősebb vihar könnyedén felkaphatta a tetőt, vagy lefújhatta a cserepeket. Ezért a nyílások méretét és elhelyezkedését nagy körültekintéssel határozták meg.
Az alábbi adatokat Sz. E. adatközlőnek köszönhetem (Éradony), akinek háza tájékán még megfigyelhető egy-egy ilyen népi kuriózum. A galambdúc a népi építészet egy másik jellegzetes és sokszor látványos eleme volt. Ez a kis házikó a házi galambok fészkelőhelyéül szolgált, és többféle módon is elhelyezhették: gyakran az eresz alatt, egy különálló oszlopon az udvaron, a padláson, vagy – különösen a székelyeknél – a kapu tetején.
A galambdúc egyszerre töltött be haszonelvű és esztétikai szerepet: biztosította a galambok szaporodási helyét, ugyanakkor díszítőelemként is megjelent az épületeken. Nem véletlen, hogy írók is gyakran hasonlították más építményeket galambdúcokhoz: Jókai Mór például így írta le egy mecset tornyát, Mikszáth Kálmán pedig galambdúcokkal díszített tornácos házról számolt be az Arzenál utcában.
A népi építészet minden apró részlete – a herkeliktől a galambdúcokig – a mindennapi élet tapasztalataira épült. Ezek az egyszerű, mégis átgondolt megoldások ma is tanúsítják őseink gyakorlati tudását és környezethez való alkalmazkodóképességét.
Fotók forrása: saját
Corodi Victor,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar nyelv és irodalom szak,
II. év