Nácik és az újságírás – A nemzetszocializmus és a sajtó kapcsolata

A náci Németország és a propaganda, mint a jó barátok, kéz a kézben jártak, és világhírűvé tették manipulációs technikáikat. Minden létező formában megüzenték a népnek antiszemita, fajgyűlölő, népi és katonai felsőbbrendűségről szóló gondolataikat: utcai plakátokon, hangzatos, pezsgő beszédekben, filmekben és rádióadásokban. Ezeken felül a kor és a párt propagandájának egyik legfontosabb, gerincét adó eleme volt a nyomtatott sajtó, az újság. A diktatúra kiépítése magával hozta a sajtó teljes megfigyelését és irányítását, az 1933-ban felállított Birodalmi Információs és Propagandaminisztérium pedig minden hírközlés feletti ellenőrzést átvett. Ebben a cikkben kívánom feltárni a nemzetiszocializmus és a sajtó kapcsolatát, valamint annak helyzetét a diktatúra éveiben.

Pártkiadványok

Mint a kor szinte minden pártjának, a Nemzetszocialista Német Munkáspártnak is megvolt a maga pártkiadványa, a Népi Figyelő (Völkischer Beobachter). A lapot müncheni helyi lapként alapították, gyakran cserélt tulajdonost, míg végül 1920-ban a párt 120.000 márkáért vásárolta meg korábbi tulajdonosától. Három évig hetilapként, majd 1923-tól napilapként folytatta, a sörpuccs után pedig a párttal együtt kellett újraszervezni. A párt előretörésével a Népi Figyelő is növekedett népszerűségében, 1931-ben 120.000, 1934-ben 336.500, 1944-ben pedig 1,7 millió példányszámban fogyott. Olyan pártpolitikailag fontos kérdéseket tárgyalt, mint a tengelyhatalmak zsidókérdése vagy a Szovjetunió elleni fellépés fontossága. A lap megszűnése végül a háború vége lett, 1945 áprilisában szüntették be működését.

A főváros is megkapta a maga Der Angriff nevű újságát, Joseph Goebbels vezetésével: neve, „A Támadás” jól mutatja legfőbb témáját, az antiszemita, antikommunista radikalizmust, sőt, egyenes erőszakot. Erősen támadta a kor liberális és baloldali eszméit, ezzel együtt szerkesztői és olvasói a hitleri ideológia elkötelezett támogatói voltak, és a munkásosztály radikalizálódására használt írásokat tömeglapként terjesztették.

Bár nem volt hivatalos pártújság, a Der Stürmer (Rohamozó) is nevet szerzett magának a nemzetszocialista ideológia támogatásáért: erőteljesen erőszakos antiszemita, antikommunista és antikapitalista volt. Teljes identitását a zsidógyűlöletre építette fel, torzított tévhiteket, összeesküvés-elméleteket, és karikatúrákat felhasználva. Eltúlzott gyűlölet-kampánya a támogatni kívánt pártot is megosztotta, egyesek a vezetésben betiltandó lapnak tartották. Főszerkesztőjét, Julius Streichert a háború után a nürnbergi per során halálra ítélték és kivégezték a kiadvány vezetéséért, jóllehet később sokan értelmetlennek és kegyetlennek tartották a politikailag 1940-től már jelentéktelen Streicher kivégzését.

Végül, de nem utolsósorban fontos lapja volt a hatalomnak az Illustrierter Beobachter (Illusztrált Figyelő), amely a párt képesmagazinja volt. Soviniszta és antiszemita karikatúrákat, fajgyűlölő és franciaellenes rajzokat is közölt, így például Franciaország bűntudata címmel jelent meg egy színesbőrűekről, zsidókról és Charles de Gaulleról szóló karikatúra. A totalitárius rendszer bevezetését pedig az ellenzéki pártok betiltása követte; ezzel együtt az ellenzéki, kommunista és szociáldemokrata lapokat is felszámolták, nyomdáikat pedig sajátjukévá tették.

Betiltott ellenzéki sajtó

Ahogy korábban említettem, a pártújság a kor egyik fontos politikai eszköze volt. Ennélfogva nemcsak a náciknak, hanem azoknak a politikai erőknek is számtalan pártkiadványa létezett, amelyeket előbb vetélytársként, majd ellenzékként, végül pedig megvetendő ellenségként kezeltek. Ez az alcím ezekkel a kiadványokkal kíván foglalkozni.

A Vorwärts (Előre) a szociáldemokrata Németországi Szocialista Munkáspárt (SPD) pártkiadványaként működött. 1876-ban alapították Lipcsében, de az 1933-as Reichstag-gyújtogatás után a már hatalomra került nácik betiltották, mivel a tűzeset mögött kommunista és baloldali szereplőket sejtettek. A háború előtt Prágában, majd Párizsban, Franciaország elestét követően pedig New Yorkban szerkesztették; 1955-től újra Vorwärts néven vált a szociáldemokraták újságává.

A kommunista gondolatok sem maradtak le a lapokról, így a Die Rote Fahne (A Vörös Zászló) formájában a Német Kommunista Párt (KPD) is kiadott lapot. A felgyújtott Reichstag ürügyén a Vörös Zászlót is betiltották, székházukat felrobbantották, a párt és a lap maradéka pedig illegálisan működött a náci rezsim bukásáig.

Egyéb független, liberális vagy konzervatív sajtótermékek is számíthattak betiltásra, cenzúrára vagy a betiltás szélére kerülésre. A konzervatív monarchista Kreuzzeitung például 1933 és 1935 között teljesen elvesztette függetlenségét, 1935-re pedig a propagandaminisztérium nevezte ki a főszerkesztőket. Hasonló példa a Frankfurter Zeitung (Frankfurti Újság) esete: a lap 1856-ban jelent meg először, és az egyik egyetlen politikailag semleges lap volt a kor Németországában. Emiatt bár betiltására nem került sor, zsidó szerkesztőit elbocsátották, olvasottsága visszaesett, és Goebbels minisztériumának befolyása egyre nagyobb teret kapott. Végül 1943-ban tiltották be.

Hitler és az újságírók

Bár a mai világban és a múlt század demokratikus országaiban megszokott volt, hogy a kormányfő időről időre maga ad sajtótájékoztatót, Adolf Hitler erre nem mutatott hajlandóságot. Ezt a magatartást leginkább a francia újságírók tapasztalták, akiknek, mint az később bemutatásra kerül, alig-alig adott interjút.

„Újabb rendelkezésig Hitler Úr nem kíván interjút adni francia újságírók jelenlétében, mégpedig Franciaország Németországgal szemben tanúsított viselkedése miatt.” – adta ki 1933 márciusában közleményben a párt titkársága, bemutatva, hogy a makacs újságírók ellenére sem kedvelte meg Hitler a franciákat.

Persze az újságíró makacs és szívós volt; a francia Paule Herfort például 1933-ban és 1935-ben próbált interjút szerezni a L’Intransigeant napilap számára. Végső kísérletét egy 1937-es levélben közölte, amelyben antiszemitizmusáról és rasszizmusáról nyíltan írt: „Biztosíthatom róla, hogy a kért interjút elkészülte után bemutatom a kancellárnak jóváhagyásra, és közvetlenül ezután haladék nélkül közlésre kerül. Azokat a kérdéseket teszem fel, amelyeket a kancellár óhajt, tehát csak azt kívánom nyilvánosságra hozni, ami a politikájának megfelel. Szeretném jelezni, hogy különös rokonszenvvel viseltetem az új Németország, valamint az ifjú Olaszország iránt, és személyemben egy kifejezetten szolidáris külföldi újságírót ismerhetnek meg. Egyébként mind a mai napig kizárólag pozitív megközelítésben írtam a rasszizmusról, mivel eredendően antiszemita vagyok.” A levél végén „a Déli Hadseregcsoport Talizmánjának” nevezi magát, mely nevet állítása szerint az Etiópiában harcoló olasz alakulatoktól kapott, így próbálta biztosítani a náci vezetést arról, hogy szerencsét hoz. Antiszemita önéletrajza és az olasz szövetséges iránti rokonszenve sem enyhítette Hitler hozzáállását, aki továbbra is megközelíthetetlen maradt.

Más francia újságírókat a hatalom kihasználása érdekében használtak fel, ilyen volt Lucien Lemas, avagy Lucien Samuel által jegyzett interjú, melyet állítólag 1934. szeptember 21-én készített Hitlerrel. Az interjú alanyát, magát Hitlert állítólag a nürnbergi várban sikerült levadászni, és meg is interjúvoltak. Mint egyfajta bizonyíték, illusztrációként felhasználtak egy Hitler által „Lucien Leumas-nak” dedikált képet, az elírás pedig csak nagyobb és nagyobb gyanúba keverte a L’Intransigeant különtudósítóját. Végül Lemas valós identitását a Le Populaire szocialista lap derítette ki, a L’Intransigeant pedig élcelődés, vicc tárgya lett.

A háborús évek tovább csökkentették Hitler médiamegjelenéseit, különleges kivételként Christer Jäderlund svéd újságíró 1944-ben készült telefonos interjúja szolgál, amely az egyetlen fennmaradt Hitler-interjú a háború utolsó éveiből.

Végszóként kijelenthető tehát, hogy a nácik a sajtót elsősorban irányítási eszközként, manipulációra és megtévesztésre használták, nem pedig független, minden oldalt azonos kritikával vizsgáló tájékoztatási csatornaként. Ezen diktatúra sajtókontrollja bemutatja, mi ellen kell a sajtó összes tagjának dolgoznia, és soha többet meg nem engedni hasonló elnyomást.

Fotók: Wikipédia

Vajna Csongor-Mihály