Ugyanaz a kert, más történet – Lipták Vivien írása

Gyerekkori emlékeim Krasznabéltekről olyanok, mint egy régi, megfakult fénykép, amit túl sokszor vettünk már a kezünkbe. Melegséget árasztanak, de a részletek már kissé elmosódtak. A hangok, az illatok, a fény – mind csak villanások. Mégis, van egy kép, ami újra és újra előbújik.

Hat-hét éves lehettem. Folyton felmásztam a ház melletti pincetetőre, mintha az lett volna az én kis világom teteje. Írni még nem tudtam, de valami miatt mindig füzetet és ceruzát követeltem. Valami miatt fontos volt, hogy legyen nálam. Mintha már akkor tudtam volna, hogy valamit meg kell örökítenem. Hogy egyszer mindezt majd le kell írnom. Ott ültem fenn, kicsit porosan, gyermeteg kíváncsisággal. Figyeltem, ahogy az emberek járnak-kelnek alattam. Sürögtek-forogtak, mint a szorgos hangyák. Mindenki tett-vett, vitte a vödröt, szedte a termést, hajolt, kapált, söprögetett. Én pedig játszottam. Óvónéniset, persze a magam szabályai szerint. A „játék” névsorolvasással indult: „Árva mama! Árva anya!” – kiabáltam le teljes komolysággal, miközben a családom hangosan nevetett odalent. „Jelen!” – válaszolták egymás után, mint valami jól begyakorolt színdarabban. Ne kérdezd, miért volt akkor mindenki árva. Csak így jött. Akkor még csak játéknak tűnt, pedig valójában emlékeket gyűjtöttem.

Egy másik emlék. Időben kicsit később. Tízéves lehettem. A hosszú kert közepén voltunk, ott, ahol a málé nőtt. Nálunk nem kukoricának hívták. Mindenki a saját sorát járta. Dolgoztunk – ők komolyan, én inkább csak úgy félig. Segítettem is, szórakoztattam is. A kukorica olyan magas volt, hogy alig láttam ki belőle. Csak foltokat – kék pólót, kendőt, kockás inget –, abból próbáltam kitalálni, ki lehet hozzám a legközelebb. Mindenki beszélgetett. Mindig volt egy történet, amit újra elő lehetett venni. Én gyakran csak csendben hallgattam, figyeltem a szavakat. Bár ha megkérdeznénk édesanyámat, ő biztos azt mondaná: „Vivikém, te mindig annyit bírtál beszélni!” És igaza lenne. Vannak dolgok, amelyek sosem változnak.

Akkoriban az egész inkább játéknak tűnt. Nevetve kiabáltunk egymásnak a sorok között, mint akiknek semmi más dolguk nincs a világon. Most már tudom, hogy ez nem játék volt. Hanem munka. Kemény, szívós, izzadságos munka. A nagyszüleim és a szüleim, ők nem csak málét szedtek. Ők életet tartottak fent. Az állatoknak, nekünk, a kertnek, maguknak.

Ma már minden másképp néz ki. A kukorica helyén gyümölcsfák díszelegnek. Ott, ahol hajlongtunk a máléért, most szilva, körte és alma nő. Ott, ahol izzadtak a kezek, most hortenziák és rózsák virítanak. Ahol egykor a nagyszüleim a homlokukat törölgették, ott most egy apukám által faragott hinta leng. És ahol valaha a málé zizegett a szélben, most egy halastó tükrözi vissza a fűzfák árnyékát. A telefonhívás, mely a kert mostani állapotának kezdetét jelentette, pontosan tíz évvel ezelőttről így hangzott. Édesapám megkérdezte a nagyszüleimet:

– Lesz idén málé ültetve?
– Dehogy lesz – válaszolta nagyapám. – Állat sincs, málé sem lesz.
– Akkor ültethetek gyümölcsfát?
– Ültess, fiam, amit csak akarsz.

Akkor még csak kis karók álltak ott. Most már fák. Erősek. Minden termésben ott van tíz év. Fáradtság, öröm, remény, kudarc, újjáéledés. Örültünk az első szilvának, és szomorkodtunk, amikor egy áprilisi fagy mindent elvitt. Most már szinte nincs nap, hogy ne menjünk ki a kertbe. Sétálunk. Nézünk. Ízlelünk. Megállunk egy-egy fánál, leülünk a padra, amit apukám készített. Anyukám pedig megsimogat minden útjába kerülő levelet, és azt mondja: „Jaj, de szépek vagytok.” A nyírfákat is így simogatja, amiket nemrég ültettek. Mintha ezzel is biztatná őket, hogy nőjjenek nagyra.

És azok az esti séták… A nap lebukik a fák mögött. A levegő lelassul. Csend lesz. Csak mi vagyunk, a fák, a pad, a szilva, és az „Úr Isten, de finom!” sóhaj. A pillanat ott marad velünk. És mindig eszembe jut: bár a pincetetőt befedték téglával, rajta futónövény kúszik, a kukorica szedése már csak emlék marad, de a dolgok változnak. És ez nem baj. Mert van, hogy épp a változásból születik meg a csoda.

Lipták Vivien-Gabriella,
Partiumi Keresztény Egyetem