Mikor érzem magam igazán önmagamnak?

Ez a kérdés gyakran megfordul a fejemben, főleg akkor, amikor úgy érzem, mintha szerepet kellene játszanom a saját életemben. Sokan mondják, hogy „légy önmagad”, de vajon mit is jelent ez valójában? És mikor történik meg? Mikor engedhetem meg magamnak, hogy ne takargassak semmit, ne játsszak szerepet, ne féljek mások véleményétől?

Leginkább akkor érzem magam igazán önmagamnak, amikor a barátaimmal vagyok. Olyankor nem kell gondolkodnom minden szavamon, nem kell attól tartanom, hogy mit szólnak majd ahhoz, amit mondok vagy ahogyan viselkedem. Egyszerűen csak létezünk egymás mellett – nevetünk, beszélgetünk, néha csak csendben vagyunk, és még az is jó. A barátaim azok az emberek, akik mellett soha nem érzem magam kevesebbnek. Ők elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, és ettől biztonságban érzem magam. Szeretnek, támogatnak, és nem próbálnak megváltoztatni. Lehet, hogy ők sem tökéletesek, de pont ettől érzem azt, hogy én sem kell tökéletes legyek ahhoz, hogy értékes legyek.

De nem csak emberekhez, hanem bizonyos tevékenységekhez is kapcsolódik ez az érzés. Például amikor írok. Amikor cikket írok, az olyan, mintha végre őszintén beszélgethetnék magammal – szavakba öntöm a gondolataimat, az érzéseimet, mindazt, amit talán hangosan sosem mernék kimondani. Az írásban nincsenek szabályok, nincsenek határok. Ott én döntöm el, mit mutatok meg a világnak, és mit tartok meg magamnak. Egy másik ilyen helyzet, amikor gyerekekkel foglalkozom. Ők annyira őszinték, annyira tiszták, hogy mellettük én sem érzem azt, hogy szerepet kéne játszanom. Egyszerűen csak figyelek, jelen vagyok, és megpróbálok adni nekik valamit – időt, türelmet, szeretetet. És közben ők is adnak nekem: mosolyt, nyugalmat, őszinte visszajelzést.

Régebben, amikor kézilabdáztam, szintén gyakran éreztem azt, hogy ez most tényleg én vagyok. A pályán minden egyszerűbb volt. Ott csak a játék számított, az összjáték, a mozdulatok, a cél. Nem volt idő gondolkodni azon, hogy ki mit gondol rólam – csak jelen kellett lenni. Akkor is, ha nyertünk, és akkor is, ha veszítettünk. Hiányzik az az érzés.

De az igazság az, hogy nem mindig tudok önmagam lenni. Főleg otthon érzem azt, hogy vissza kell fognom magam. Nem mindig mondhatom ki, amit gondolok, mert tudom, hogy nem biztos, hogy jól fogadják. Otthon csendesebb vagyok, megfontoltabb – talán túlságosan is. Néha olyan, mintha két külön személy lennék: az egyik az, aki valójában vagyok, a másik pedig az, akinek látszani szeretnék, vagy akinek lenni „kell”. A környezetem sokszor befolyásolja, hogyan viselkedem, mit merek megmutatni. Tudom, hogy ha igazán önmagam lennék minden helyzetben, az sokaknak nem tetszene. Belém kötnének, csúfolnának, ítélkeznének. És ezt nem mindig bírom.

Sokat gondolkodom azon is, hogy mit jelent egyáltalán „önmagamnak lenni”. Talán ez nem is egy végleges állapot, hanem egy folyamat. Egy érzés, ami időről időre megjelenik – és aztán elillan. Vannak olyan pillanatok, amikor elhiszem, hogy rendben vagyok úgy, ahogy vagyok. Ezek a pillanatok kicsik, törékenyek, de nagyon sokat jelentenek. Ilyenkor érzem azt, hogy most élek igazán.

Önmagamnak lenni számomra nem azt jelenti, hogy mindig hangos vagy erős vagyok. Néha pont az a bátorság, ha vállalom a csendemet, a félelmeimet, a gyengeségeimet is. Akkor érzem magam igazán önmagamnak, amikor nem kell semmit elrejtenem. Amikor nem másoknak akarok tetszeni, hanem magamhoz kerülök közelebb. És bár ez nem mindig sikerül, keresem azokat a helyeket, embereket és tevékenységeket, amelyek segítenek ebben. Mert ezek adják az igazi erőt.

Kiemelt fotó: Laura Bowman, As the Chain Breaks

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály