Kertész Imre: Sorstalanság

Az élet – események, emberek, pillanatok, akár jók, akár rosszak összefoglalása. Percek, órák, napok, hetek, hónapok, évek, talán évtizedek történései. Élet – küzdelem, fájdalom, könnyek… nevetés, szeretet, szerelem, béke. Élet – család, barátok, ellenségek. Kulcsszavak, amelyek mégis meghatározzák az életet, magát az élet értelmét is.

Megszületünk, boldog vagy talán kevésbé boldog gyermekkort élünk, iskolába járunk, szerelmesek leszünk, munkát kapunk, megházasodunk, elköltözünk, gyerekeket vállalunk, megöregszünk, s egy napon – legyen az egy kellemes tavaszi vagy egy zord téli – meghalunk. Különös, mert olyan megszokottnak és olyan rövidnek tűnik az egész, olyan nyugodtnak, mintha egy csodálatos mesekönyvből olvasnánk. Ugyanakkor talán épp emiatt ijesztő is: hisz nem is tudjuk pontosan, miért ez az élet rendje, de félünk attól, hogy a miénk nem így fog elmúlni.

Félünk, hogy nem leszünk jó tanulók, nem tanulunk a megfelelő iskolákban; félünk, hogy nem fognak szeretni minket, vagy ha szeretnek is, nem a legmegfelelőbb ember fog szeretni. Ha ez a kettő nagy nehezen sikerül is, ott lapul a lelkünk mélyén az aggodalom: jó férjek, jó feleségek, jó apák vagy jó anyák leszünk-e egyáltalán? S ha ezek elmúlnak, életünk ötvenedik–hatvanadik évében ott ülünk majd a teraszon, meleg takaróba burkolózva, és azon törjük a fejünket: vajon megöregszünk-e? Láthatjuk-e még a pocakban lakó kisunokát, sétálhatunk-e vele a kertben, vagy – ami még távolibbnak és reménytelenebbnek tűnik – ott leszünk-e az esküvőjén? Lesz-e egyáltalán neki, s ha igen, divat lesz-e még egyáltalán?

Annyi félelem, annyi aggodalom, annyi rettegéssel teli éjszaka az iskola, a család vagy épp a jövő miatt… Kérdezem én: ez lenne az élet? Természetesen nem. Hisz, amint már mondtam, az élet események, emberek és pillanatok összefoglalója – nem pedig körforgása. A fentebb elmesélt élet úgy tűnhet, mintha mindig zajlana, ám nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy mi nem mindig voltunk és nem is mindig leszünk részesei. Nekünk kell megtöltenünk eseményekkel, emberekkel, pillanatokkal azt a néhány évtizedet, amely nekünk jutott.

Talán nem is tudjuk igazán értékelni az életet akkor, amikor éljük. Legalábbis, amikor azt mondjuk, hogy élünk, valójában csak hibákat, rossz történéseket, kellemetlen helyzeteket gyűjtünk az elménkbe. Az életet az utolsó percben látjuk csak szépnek, és bármennyire is volt nehéz, elkeserítő, mégis hálásak vagyunk érte – mert a miénk volt.

Ahhoz, hogy időben rájöjjünk, mire jó az élet, mi benne a jó, segítségünkre lehetnek a történelemkönyvek. Ők részletesen megfogalmazzák a múlt eseményeit, amelyekben minden élet értékes volt. Vegyük csak sorra… vagy inkább ugorjunk a közepébe, és vizsgáljuk meg a háborúkat, vagy a holokausztot, amely során megannyi ember vesztette életét, anélkül hogy a fentebb megfogalmazott életlépcsők egy-két, vagy akár csak egyetlen fokát is megtehették volna. Nem voltak tanulók, szerelmesek, házasok, munkások, nagyszülők… Egy szóval: még nem éltek, mégis el kellett búcsúzniuk az álmoktól, a vágyaktól, minden reménytől.

Ahhoz, hogy szeretni tudjuk az éveinket, a jó és rossz perceket, hallanunk kell azokról az emberekről, akik mindig harcolni akartak a holnapért – amely sajnos nem lehetett az övék. Vagy talán az övék maradt, de már soha nem úgy, mint azelőtt.

A mai cikkemben Kertész Imre Sorstalanság című regényét szeretném bemutatni az olvasóknak, hogy minden elveszettnek hitt élet értéket nyerjen.

Kertész Imre

Kertész Imre 1929. november 9-én született Budapesten. Miután 14 éves korában megjárta a zsidók számára felépített lágereket – Auschwitzot és Buchenwaldot –, megírta önéletrajzi műveit a holokauszt témájában, amelyekben a táborokban átélt szörnyűségeket örökítette meg. Első és talán legmeghatározóbb műve erről az időszakról 1975-ben jelent meg Sorstalanság címen, amelyből később film is készült.

A 2016-ban bekövetkezett haláláig számos könyvet írt és adott ki, mindegyik egyforma tisztelgésként szolgálva a holokausztban elveszett és meghalt emberek, valamint szeretteik emléke előtt.

Élet egy könyvben

A regény szinte teljes mértékben a főszereplő, egy 15 éves magyar zsidó fiú, Köves Gyuri elbeszéléseit foglalja magában. Édesapját a holokauszt idején behívják munkaszolgálatra, így Gyuri hazamegy az iskolából, hogy elbúcsúzzon tőle, és támogassa mostohaanyját is. Az említett napon rengeteg esemény zajlik: a Köves család üzleteit, ékszereit és szinte minden vagyonát átíratják egy nagyon jó, nem zsidó ismerős nevére.

Az apa elmegy, az idő pedig telik, még a Köves család életében is. Gyuri továbbra is jó kapcsolatot ápol mostohaanyjával, de kénytelen otthagyni az iskolát, és egy csepeli gyárban dolgozni több, vele egyidős fiúval együtt. Minden csendesnek és harmonikusnak tűnik – egészen addig a bizonyos tavaszi napig, amikor Gyuri dolgozni indul.

Aznap az őt és más zsidókat szállító buszról le kellett szállnia a rendőrök utasítására. Gyuri még nem aggódott, sőt kicsit örült is, amikor meglátta az általa jól ismert, vele egykorú fiúkat. Akkor még egyikük sem tudta, hová is viszik őket valójában. Néhány óra leforgása alatt egyre több zsidó gyűlt Gyuriék köré, majd egyszer csak mindannyian egy vonatra kerültek. A vonatnak egyetlen megállója volt Lengyelországban: Auschwitz.

Itt Gyurinak hamar rá kellett jönnie, hogy ez nem egy kellemes kirándulás lesz. A megérkezésük első pillanataiban orvosi vizsgálaton esnek át, amelynek következtében két csoportra osztják a jelenlévőket: az erősek csoportjára, akik munkatáborokba kerülnek, valamint a gyengék és idősek közösségére, akikre – mi már tudjuk – a halál várt. A főhősünk erről még mit sem sejtett.

Szerencséjére Gyuri az első csoportba került. Itt ismerkedik meg a munka nehézségével, az éhezéssel, a fáradtsággal és nem utolsósorban a hideggel. Egy idő után már egyetlen jó barátját sem találja maga mellett, vagy talán csak nem ismeri fel őket, hiszen minden jelenlévő egyformává – vékonnyá és fakóvá – vált.

A körülményeknek, és talán a lelki sérelmeknek is köszönhetően Gyuri lába megbetegszik, így képtelen dolgozni. Az orvosok az egyik buchenwaldi, majd később egy másik kórházba küldik. 1945 tavaszán megérkezik a felszabadító sereg, és Köves Gyuri is a túlélők között lesz. Ám biztosak lehetünk-e abban, hogy nemcsak a teste, hanem a lelke is túlélte mindezt?

Kiemelt fotó: Kárpátalja.ma

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály