Nem minden történet kiabál – Lipták Vivien írása

Van, hogy leülsz, előtted a tiszta lap, az üres dokumentum, vagy csak a gondolat, hogy „most írni fogok”. Mert írni jó. Mert az írás olyan, mint hazaérkezni egy hosszú útról. Olyan, mint amikor végre leveszed a cipőd egy hosszú nap után, és azt mondod: „na, itt végre lehetek az, aki vagyok.”

Mert írni az, amit szeretsz. Írni az, amiben önmagad vagy. Legalábbis tegnap még így volt.

Ma viszont… semmi.

Ma csak ülsz, és hallgatod a kintről beszűrődő kusza zajokat. Egy motor berregését. Egy szomszéd idegesítően hangos rádióját. Egy kutya ugatását valahonnan az utca végéből. És ezek mind zajok, nem történetek. A kávé kihűl, a kurzor villog, és te figyeled, ahogy a gondolatok egymásba gabalyodnak, majd széthullanak, mielőtt mondattá alakulhatnának.

A fejedben néha felvillannak ötletek. Egy szó, egy mondat, egy emlék, egy arc, egy bizonyos mondat. De egyik sem elég érdekes, egyik sem tűnik „jónak”. Nem elég erős ahhoz, hogy történetet alkoss belőle.

Nem jönnek a szavak.

Nem nyílnak a mondatok.

Nem történik semmi.

És ez ijesztő. Mert mi van, ha már így is marad?

Ha kifogytál? Ha elfogytál?

Aztán lassan, valahol mélyen belül megszólal egy halk, türelmes hang: „Semmi baj. Ma nem kell történetet írni.”

Mert nincs minden napra egy jó sztori. Nincs minden reggelre ihlet, minden délutánra frappáns befejezés. Néha csak csend van. Várakozás. Üres oldalak.

És talán ilyenkor mást kell csinálni. Mosogatni, sétálni, kutyát simogatni, emberek történeteit hallgatni. Figyelni, hogyan néz rád egy idegen. Hogyan sóhajt valaki a villamoson. Hogyan pakolja el a bevásárlószatyrot egy nagymama. Talán épp ezekben van az a szikra, amit keresel.

Nem minden történet ordít, hogy meséld el a nagyvilágnak. A legjobbak néha csak suttognak.

És akkor egyszer csak, egy délután, amikor nem várod, megérkezik. Egy szó, egy mondat, egy mozdulat formájában. Halkan, szelíden, de biztosan.

És újra írni kezdesz. Nem tökéletesen, nem gyorsan, de őszintén.

És ez már több mint elég. Mert alkotni nem mindig könnyű és varázslatos. Legyen szó festészetről, zenéről, vagy írásról. Nem mindig találod el a megfelelő színkombinációt, a tökéletes vonalakat, a fejedben megszületett dallamot, vagy a pontos szavakat. Az ihlet nem mindig akkor jön, amikor hívod. Néha váratlanul érkezik. Amikor viszont rádtalál, hirtelen minden összeáll: a szó, amit kerestél, a hang, amit hallani véltél, a szín, amit le akartál festeni – minden újra a rendelkezésedre áll. Mintha csak türelmesen figyelt volna a háttérből, amíg készen nem állsz újra megérinteni.

Lipták Vivien-Gabriella,
Partiumi Keresztény Egyetem