A név amit kaptam – Vajon illik hozzám?

Sokáig nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel. A nevem ott volt a füzetek sarkán, az ellenörző első lapján, a naplóban, a csoportlistán – egyszerűen csak jelen volt, anélkül, hogy mélyebben elgondolkodtam volna rajta. Aztán valamikor elkezdtem figyelni rá. Arra, hogyan mondják ki mások. Hogyan hangzik a saját számból. Mit vált ki belőlem, amikor hallom. És feltettem a kérdést: vajon tényleg illik hozzám az a név, amit kaptam?

A válasz nem olyan egyértelmű. Az én nevem szerintem szép. Van benne valami lágy, mégis határozott. Kedves hangzása van, és ha hallom, mindig valami nyugodt, békés érzést kelt bennem. Ezért mondom, hogy szeretem. De még így is vannak pillanatok, amikor elbizonytalanodom. Főleg azért, mert ismerek másokat is, akiket ugyanígy hívnak, és teljesen más személyiségek, mint én. Néha nehéz eldönteni, hogy a név tükröz-e engem, vagy csak megszoktam, hogy hozzám tartozik.

Gyerekként más volt a helyzet. Akkoriban úgy éreztem, a nevem túl hosszú, talán túlságosan is különleges. Nem volt gyakori, és emiatt idegennek tűnt. Nehezen jegyezték meg, néha rosszul ejtették ki – ezek apróságok, de egy gyereknek sokat tudnak számítani. Akkor még nem láttam meg benne azt, ami miatt ma már szeretem.

Most már úgy gondolom, hogy éppen az a jó benne, hogy nem hétköznapi. Hogy van benne valami egyedi, valami sajátos – és ez nem hátrány, hanem előny.

A név, amit kaptam, egy régi döntés eredménye volt. Édesanyám már gyerekkora óta tudta, hogy ha egyszer kislánya lesz, ezt a nevet fogja neki adni. Ez számomra megható. Azt jelenti, hogy ez a név nem egy hirtelen ötlet volt, nem csak egy név a listáról, hanem egy vágy, egy elképzelés, amihez én később testet és történetet adtam. Ez a háttér számomra fontos, mert nem csak a hangzás miatt érzem magaménak a nevemet, hanem azért is, mert valaki már azelőtt is hozzám képzelte, hogy megszülettem volna.

Az emberek általában pozitívan reagálnak a nevemre. Sokszor hallom, hogy szép, nőies, kellemes hangzású. Ilyenkor jó érzés, hogy mások is úgy látják benne azt, amit én. De tudom, hogy nem mindenkinek van ilyen kapcsolata a saját nevével. Vannak, akiknek a nevét gyakran félreértik, elírják, rosszul ejtik ki – vagy épp túl gyakori, és sosem érzik különlegesnek. Mások nem szeretik a saját nevüket, mert úgy érzik, nem tükrözi őket. És ez rendben van.

Egy név nem mindig illik ránk elsőre. Van, hogy meg kell tanulni viselni. Meg kell szokni, majd megszeretni. Vagy legalább elfogadni. És ez egy folyamat. Nem baj, ha a te neved sem túl gyakori. Nem baj, ha nem hordoz nagy jelentést, vagy nincs mögötte családi hagyomány. Nem baj, ha kicsiként furcsának érezted. Egy név attól válik igazivá, hogy te mit teszel bele. Hogy hogyan éled meg, hogyan formálod, és hogyan töltöd meg tartalommal.

A nevünk egyfajta keret, de nem határoz meg minket teljesen. Inkább olyan, mint egy cím – mi döntjük el, milyen történet kapcsolódik hozzá. És idővel ez a történet fontosabbá válik, mint maga a név. Ha te tudsz vele azonosulni, ha van benne egy darab belőled, akkor illik hozzád. Akkor is, ha nem tökéletes.

Én ma már így tekintek a nevemre. Nem cserélném el másra. Nem keresek helyette másikat, mert érzem, hogy ez az enyém. Egyre inkább azzá válik, amit képviselek vele. És ha egyszer saját gyermekeim lesznek, szeretném, hogy az ő nevük is ilyen legyen: ne csak szép hangzású, hanem olyan, amit majd ők is büszkén viselhetnek.

Mert végül nem az számít, hogy mit jelent egy név a szótár szerint. Hanem az, hogy mit jelent neked. És hogy ha kimondják, te magadra ismersz benne.

Kiemelt fotó: Pinterest

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály