Hogyan változna az életem, ha nem létezne idő?

Sokszor elgondolkodom azon, hogy milyen lenne az élet, ha nem létezne idő. Nem úgy, hogy nem lenne óra a falon vagy naptár az iskolai faliújságon, hanem tényleg – az idő fogalma teljesen eltűnne. Nem lenne reggel, délután, este. Nem lenne ma, holnap vagy jövő hónap. Minden csak történne – folyamatosan, megszakítás nélkül. Furcsa belegondolni, nem?

Azt hiszem, először is az emberek máshogy élnének. Most szinte mindenki rohan. Reggel sietünk, hogy elérjük a buszt, beérjünk első órára, mielőtt a tanár beír, napközben óráról órára ugrálunk, délután meg próbáljuk bepótolni mindazt, amit „még ma meg kell csinálni”. Ha nem lenne idő, ez a nyomás talán eltűnne. Az emberek nem stresszelnének azon, hogy „késésben vannak”, vagy hogy „már este van, és semmit nem haladtak.” Talán egy kicsit nyugodtabbak lennénk.

De aztán ott van az is, hogy teljes zűrzavar lenne. Hogyan egyeztetnénk találkozókat, iskolát, munkaidőt? Hogy működne egy olyan világ, ahol nem lehet megbeszélni, hogy „találkozunk holnap délután ötkor”? Minden elcsúszna, szétesne. És bár az idő sokszor korlátoz, mégis rendet hoz az életünkbe.

A reggelek most is kicsit a kedvenceim. Szeretek korán kelni, amikor még minden csendes, és nyugodtan kávézhatok, reggelizhetek, készülődhetek. Ilyenkor az idő szinte alig telik. Az esték is szépek, különösen azok a pillanatok, amikor már minden elcsendesedik, és elkezdődnek a hosszú, mély beszélgetések. Sokszor ilyenkor azonban már fáradt vagyok, így nem tudom igazán kiélvezni őket. Talán ha nem lenne idő, ezek a pillanatok is spontánabbul történhetnének — amikor csak jólesik.

Néha úgy érzem, hogy az idő csak korlátokat szab nekem. Sokszor gondolok arra, hogy mit kellene tennem, hogy mielőbb önálló életem lehessen. Szeretném már építeni a jövőm, dolgozni, spórolni, előrelépni. De ebben a korban még nem igazán lehet. Ilyenkor az idő inkább akadály, nem lehetőség. Még nem lehet, „mert túl fiatal vagyok”, de közben érzem, hogy már nagyon vágyom arra, hogy a saját lábamra álljak.

A legfurcsább talán az, hogy bár az idő mindenre hatással van, gyakran észre sem vesszük ezt. Addig nem érezzük a súlyát, amíg el nem késünk valahonnan, vagy le nem maradunk valamiről. És mégis, minden tervünk, reményünk, álmunk – mind az időre épül. Hogy „majd egyszer”, „ha eljön az ideje”, „egy nap majd”. Ha nem lenne idő, talán kevesebb kifogásunk lenne. Vagy épp kevesebb reményünk. Nem tudom.

De egy biztos: az idő nemcsak korlát, hanem kapaszkodó is. Néha elvesz, néha segít. És bár sokszor érzem, hogy kevés van belőle, talán pont ez az, ami értékessé teszi.

Kiemelt fotó: Lucia Coghetto festménye

Sütő Tamara,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. B osztály