Ha nem nézel szembe a démonaiddal, ők nevelik fel majd a gyermekeidet!

Már egészen kicsi koromban észrevettem magamon, hogy szeretek gyerekekkel foglalkozni. Megnyugtató érzés számomra, amikor gondoskodhatok valakiről, amikor láthatom, hogy fejlődik, vagy egyszerűen csak örömöt jelent számára a jelenlétem. Ezt az érzést annyira szeretem, hogy már gyerekként tudtam: egyszer édesanya szeretnék lenni. Később arra is rájöttem, hogy nemcsak a saját gyermekeim felé szeretném ezt a gondoskodást megélni, hanem hivatásként is. Így született meg bennem a döntés, hogy pedagógusként szeretnék elhelyezkedni.

Amikor valaki gyerekekkel dolgozik – akár szülőként, akár pedagógusként –, fontos átgondolnia, mit hoz magával a saját gyerekkorából. Azok a minták, amelyeket kisgyermekként kaptunk, akár tudatosan, akár tudattalanul, végigkísérnek minket egész életünkben. A jó élményeket természetesen érdemes továbbadni, de nem biztos, hogy mindent magunkkal kell vinnünk. Különösen igaz ez a traumákra, amelyek bár eltörölhetetlenek, a mi felelősségünk feldolgozni őket.

A traumáinkért nem mi vagyunk a felelősek. Nem mi döntöttünk arról, milyen családba születünk, milyen körülmények között nevelkedünk, vagy mennyire gondoskodó szüleink vannak. Ezekre gyerekként nem volt ráhatásunk. Az viszont már rajtunk múlik, hogy felnőttként mit kezdünk mindezzel. Nem tarthatjuk a múltunkat örökké kifogásként a jelenlegi viselkedésünkre. Nem hivatkozhatunk arra, hogy „rossz gyerekkorom volt”, ha megbántjuk a párunkat, és nem vezethetjük le a feszültségünket a gyerekeinken, csak azért, mert velünk is így bántak.

A feldolgozatlan traumák láthatatlan terheket jelentenek, amelyek idővel átveszik az irányítást az életünk felett. Olyanok, mint a démonok: ha nem nézünk szembe velük, ők kezdenek el irányítani minket. Ezért rendkívül fontos, hogy mielőtt családot alapítunk, vagy gyermekekkel foglalkozó hivatást választunk, előbb magunkkal kezdjük meg a munkát.

Ez a folyamat nem könnyű, hiszen gyakran fájdalmas emlékekkel, elfojtott érzésekkel, régi sérelmekkel kell szembenéznünk. Sokan félnek ettől, mert úgy érzik, ha egyszer kinyitják ezeket a sebeket, nem tudják majd bezárni őket. Pedig a feldolgozás épp ellenkezőleg működik: nem elmélyíti, hanem gyógyítja a sérülést. Minél tudatosabban végezzük ezt a folyamatot, annál kisebb az esélye annak, hogy a múltunk árnyéka ránk vetüljön a jelenben.

Még ha valaki nem is szeretne gyermeket, vagy nem készül pedagógusnak, a múlt feldolgozása akkor is fontos. A lelki békénk és az egészséges emberi kapcsolataink alapja, hogy tisztában legyünk saját történetünkkel, és képesek legyünk megbékélni vele. A feldolgozott múlt nemcsak a gyermekeinknek ad jobb esélyeket, hanem nekünk is egy teljesebb, szabadabb életet biztosít.

Végső soron tehát mindannyiunk felelőssége, hogy a saját démonainkkal szembenézzünk – nemcsak önmagunkért, hanem azokért is, akik valaha tőlünk tanulják majd, mit jelent szeretni, élni és embernek lenni.

Kiemelt fotó: Shutterstock

Csillag Viktória,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar-Angol nyelv és irodalom szak,
II. év