54 évnyi rejtély – Dan Cooper és rejtélyes bűnügye

1971. november 24-én egy önmagát Dan Cooperként azonosító férfi jegyet vásárolt a portlandi reptéren a Northwest Orient légitársaság 305-ös számú járatára Seattlebe, készpénzzel fizetett érte. Fekete öltönyt viselt, nyakába fekete nyakkendőt kötött, csendes volt, a leírás szerint a negyvenes éveiben járhatott. A repülőn az utolsó sor 18-E jelzésű székét foglalta el, és a felszállásra várva whiskyt rendelt magának. Röviddel a felszállást követően átnyújtott egy papírlapot a mögötte ülő Florence Schaffner légiutas-kísérőnek, aki a zsebre tette azt.

A férfi odahajolt hozzá, és annyit súgott neki: „Hölgyem, jobban meg kéne nézni azt a papírt. Bomba van nálam.”

A papír, melyet a férfi korábban írt, szintén ezt mondta ki, továbbá megkérte a hölgyet, üljön mellé. A stewardess kérésére Cooper felnyitotta a nála lévő aktatáskát, melyben drótok, egy elem és dinamitnak tűnő hengerek foglaltak helyet. Schaffner továbbította az eltérítő kéréseit a pilótának, aki a földi irányításhoz fordult:

„Cooper 200.000 dollárt kér és négy ejtőernyőt. A pénzt amerikai valutában kéri.”

Schaffner helyét Cooper mellett Tina Mucklow vette át, a férfi pedig egy újabb kérést intézett: a gép utántöltését kérte, ehhez készenlétbe állítatott üzemanyagszállító teherautókat.

Amíg a pénzt és az ejtőernyőket a helyi rendőrség és az időközben bevont FBI összegyűjtötte, Mucklow és Cooper beszélgetésbe elegyedtek. A nő így nyilatkozott az eltérítőről: „Nem volt ideges. Inkább kedvesnek tűnt, nem volt kegyetlen vagy utálatos.” Cooper jól ismerte a hely intézményeit, reptereit, melyről Mucklowval is beszélgetett, de származásáról a nő kérdése ellenére sem mesélt. Elmondta, nincs problémája a Northwest Orienttel, nem konkrét meggondolásból választotta őket, pusztán a légitársaság felelt meg igényeinek.

Végül a 200.000 dollár jelöletlen, egyenként lefotózott és egymást követő sorozatszámokkal ellátott húsz dollárosok formájában, a négy ejtőernyő pedig a helyi ejtőernyős iskolából érkezett. Öt óra negyvenhat perckor a repülőgép landolt Seattle-ben, Mucklow Cooper nevében átvette a pénzt és az ejtőernyőt, majd a férfi elengedte a gép utasait.

Ezt követően pénzszámolás közben Cooper Mucklow jelenlétében volt, aki, hogy oldja a feszültséget, megkérdezte, megtarthat-e egy kicsit a pénzből. Cooper nyugodtan nyújtott át neki egy keveset, de a nő visszautasította egy céges szabályra hivatkozva, mely tiltotta a borravaló elfogadását. Korábban mind őt, mind a másik két kísérőt saját pénzével próbálta megfizetni, ők a szabályra hivatkozva elutasították.

Más interakciók is teletűzdelték Cooper és a személyzet leszállás utáni pillanatait: Cooper vicceskedve reagált Schaffner azon kérésére, hogy elveheti-e a székről a tárcáját, mondván: „Nem harapom meg.” Arra a kérdésre, hogy a hölgyek elhagyhatják-e a gépet, vicceskedve csak annyit mondott: „Amit csak a lányok akarnak”, és azt is közölte, nincs szüksége az ernyők mellé kapott használati utasításokra.

A férfi a lassú újratöltés miatt egyre idegesebb lett, de a pilótával együtt végül meghatározták a repülés útját és paramétereit a tankolás során: Reno városát jelölték meg, hisz az eredeti Mexikóváros kívül esett a hatótávból. Cooper pontos paramétereket határozott meg a repülésről: 100 csomós, azaz 185 km/h-ás sebességet, maximum 3000 méteres repülési magasságon akart repülni, Mucklow-t pedig megkérte, maradjon vele segítségül.

Felszállást követően megkérte, nyissa ki neki a lépcsőt, de a nő ezt visszautasította azon félelméből, hogy a légnyomás kiszívja a repülőből. Cooper végül előre küldte a nőt, hogy a pilótafülkében csatlakozzon a többi személyzeti taghoz, és azt ígérte, maga is ki tudja nyitni az ajtót.

Repülés közben Cooper egy adott ponton kinyitotta a lépcsőt és kiugrott. Erről a személyzet mit sem tudva többször megkérte Coopert, húzza vissza a lépcsőt, hisz nyitott lépcsővel nem képesek landolni. Miután a férfi egyszer sem válaszolt, landoltak, az üres, sérült gépet pedig számtalan rendőr és FBI-nyomozó lepte el. Cooper hivatalosan is eltűnt az éjszakai repülőút során.

A nyomozást azonnal megkezdték, és hiába tettek kísérletet a kiugrási terület meghatározásával, képek készítésével, a helyi házak átkutatásával, a teljes erdő lábon vagy helikopterrel való átnézésével, semmilyen, a nyomozásban használható nyomra nem bukkantak.

A következő út a pénz felkutatása volt: a pénz sorozatszámait kiadták az olyan nagy mennyiségű pénzt kezelő intézeteknek, mint kaszinók, pénzügyi intézetek, versenypályák, valamint cégeknek, melyekben gyakran nagy pénzmennyiség forgott, továbbá a külföldi rendőrségeknek is.

Végül a nyilvánosságnak is kiadták a számokat; több újság is nagyobb pénzeket ajánlott annak, akinél egy megfelelő húsz dolláros bankjegy lapult. Ezen nyomozási megoldások sem jutottak eredményre: egyetlen megfelelő pénzjegy sem került elő.

Egyetlen nyom maradt az FBI kezében: a gépen Cooper által hátrahagyott tárgyak. Első bizonyítékuk egy nyakkendő volt, melyből egyrészt részlegesen felépítették Cooper DNS-profilját, de ennél fontosabb fémeket találtak rajta. Titán, bizmut, antimon, cérium, stroncium, alumínium és egyéb ritka fémek nyomait fedezték fel rajta, melyből arra következtettek, hogy repülőgépgyárakban, nevezetesen az eltérített gép gyártójánál, a Boeingnél dolgozott.

Hajmintákat és cigarettacsikkeket is begyűjtöttek, de mindkét bizonyíték elveszett az évek alatt, annak ellenére, hogy mindkettő hatalmas DNS-mintát szolgáltatott volna a nyomozóknak. További bizonyítékuk a négy ejtőernyőből hátrahagyott kettő volt. A rendőrség egy nem működő bemutató-ernyőt is a négy közé kevert, melyet a férfi egy öregebb katonai ernyővel együtt vitt magával.

Bár a korai spekuláció azt állította, Cooper az ejtőernyős szaktudás hiányában választotta a rossz párosítást, a nyomozók és Mucklow vallomása szerint viszont a háttérben egy pénzes táska készítése lehetett a cél, hisz a gépen maradt két ernyő egyikét szétvágták. Valószínű, hogy Cooper a helyszínen improvizált táskát próbált magának varrni a szétszedett és a nem működő ernyőkből.

Az egyetlen repülőn kívüli bizonyíték három köteg, Cooper bankjegyeivel megegyező pénz volt. A pénzt egy nyolcéves kisfiú találta 1980-ban a Tina Bar nevű hely közelében, a Columbia folyó partján. Több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt, mégis találtak rá magyarázatot: Cooper a landolási zónájába eső Washougal folyóba dobhatta a pénz egy részét, ami aztán előbb a Columbiába, majd a part homokjában kötött ki. Mint egyetlen, a gépen kívül talált bizonyíték, felbukkanása a parton talán a legfurcsább része az ügynek.

A nyomozás során számtalan teória és hipotézis alakult ki az FBI nyomozóiban. Elsőként a fantomképek elkészítése okozott problémákat. Négy nappal az eltérítést követően elkészítették az „A” fantomképet, mely a szemtanúk szerint nem mutatott hasonlóságot Cooperrel, vagy az érdektelen kinézetét mutatta; nem sikerült jól Schaffner szerint sem, aki többször is jelezte, nagyon kevés hasonlóság van a fantomkép és a valós Cooper közt.

Az „A” fantomkép sikertelensége után kiadták a „B” képet, mely, bár a szemtanúk szerint sokkal valósághűbb volt, azon Cooper túlságosan idegesnek, haragosnak tűnt; a valóságban „sokkal kifinomultabb megjelenésű” volt, és fiatalabb is. Így bár ez a kép jobb kinézetet és több hasonlóságot mutatott, idegesnek, külsőre kissé hanyagnak és öregnek festette le Coopert, aminek a leírások alapján szöges ellentéte volt.

Ezen kritikákból tanulva elkészítették az „átdolgozott B” fantomképet, melyről szinte minden szemtanú és a légiutas-kísérők is elismerően nyilatkoztak: „nagyon közeli hasonlóságot mutat az eltérítővel”, nyilatkozta egyikük; más hozzátette: „erről a fantomképről könnyű lenne felismerni az eltérítőt.”

A fantomképek mellett az eltérítő más külső és belső tulajdonságait is ki akarták deríteni: Mucklow, Schaffner és két utas leírásából építették fel a fantom-Coopert. 1,75–1,88 méter magas, negyvenes éveinek közepében járó, rövid, barna hajú, barna szemű és akcentusmentes férfiként írták le.

A férfiról ugyanakkor a külsőségeken túl mást is spekuláltak: Coopert leszerelt katonának gondolták a katonai ernyők iránti ismerete és a Seattle-i repteres ismeretei miatt, mikor az égből felismerte a Tacoma civil repteret és a McChord katonai repülőbázist, és a köztük lévő távolságot is pontosan meghatározta, melyre civil alig lett volna képes.

Cooper bűnügyi technikái, szókincse, tervezése, átgondoltsága és repülős tapasztalatai mind-mind arra engedtek következtetni, hogy jól megtervezett esetről van szó. Cooper intelligensen viszonyult a helyzethez: nem engedte magát csőbe húzni, nem tartotta szükségesnek a segítséget, és a bizonyítékokat is begyűjtötte; ennek megfelelően nem hagyta hátra kézzel írt üzeneteit.

A nyomozásban felmerült, hogy Cooper pénzügyi helyzete motiválhatta tetteit, hisz az ilyen bűnügyek során a gyors és nagy pénzmennyiség megszerzése a cél. Ejtőernyős menekülésére felvetették, hogy Cooper adrenalinvadászatra, trükkre, „na látjátok, ezt is meg lehet csinálni”-mentalitással, tudásával vagy bátorságával akart felvágni, de végül ezen ötletet elvetették.

Alkoholistaként nem, de cigarettafüggőként jellemezték, hisz minimális alkoholfogyasztása mellé nyolc cigaretta elszívása került, melyből a nyomozók napi egy doboz cigaretta elszívását feltételezték.

Bűnügyét egyértelműen előre megtervezte, és annak minden részletét jól ismerte. Ennek megfelelően választotta a leghátsó ülést, hisz így belátta a teljes fedélzetet, és minimalizálta egy utas támadásának esélyeit, illetve majdnem láthatatlanná tette magát, így az utastársai nehezebben látták a bombát. Hogy minimalizálja a hibás felszerelés esélyeit, több ernyőt kért, mintha túszokat vinne magával.

A férfi továbbá alapos ismeretséget mutatott az eltérített repülő típusa, a 727-es iránt. Tudta, hogy kiugrását megkönnyíti a beépített lépcső, ismeretes volt számára a tankolás menete, és a repülőgép kapacitásáról is tudott ezt-azt: a szárnyak 15 fokos beállításával egyrészt kiiktatta annak veszélyét, hogy a pilótafülkébe menjen, ahol a pilóták és a fedélzeti mérnök megtámadhatták volna, másrészt bemutatta újabb tudását a típussal kapcsolatban: a meghatározott paraméterek más repülők átesését okozhatták volna, de Cooper, ismerve a gép lehetőségeit a lassú repülésre, megfontoltan tette le a voksát.

Bill Rataczak elsőtiszt így nyilatkozott Cooper tudásáról: „Cooper specifikus szaktudással rendelkezett a repülést és a repülőgépet illetően.” Mégis a legfontosabb tudása a gépet illetően a sokat emlegetett beépített lépcső volt. Számára ezen ismeret viszont semmit sem ért volna, ha nem tudja, hogy a repülés közben is ki tudja nyitni a hátsó ajtót. Cooper tudta a működését, leengedésének módját, és azt, hogy a pilótafülke semmit sem tehet a nyitás ellen; semmilyen gomb vagy kapcsoló sem volt erre kijelölve.

Az FBI ebből arra következtetett, hogy a férfi tudhatott a CIA vietnámi háborús taktikájáról, mikor ezt a gépet használva juttattak el ügynököket az ellenség vonalai mögé.

Végül, de nem utolsósorban Cooper sorsáról is szót kell ejteni. A nyomozás korai szakaszában tényként állították fel: Cooper nem élhette túl az ugrást, vagy legalábbis a nem megfelelő felszerelés miatt súlyos sérüléseket szenvedett. Nem ismerte az ugrás helyét, hideg és szeles idő volt, az erdős terület, a felszerelés hiánya és a fel nem használt pénz mind-mind arra engedtek következtetni, hogy nem élhette túl az ugrást. A nyomozók kifogásolták a felkészültségét.

Egy nyomozó úgy nyilatkozott: „Először úgy gondoltuk, Cooper tapasztalt ejtőernyős volt, talán katonai ejtőernyős.” És úgy folytatta: „Pár évvel később ezt az ötletet elvetettük. Nincs olyan tapasztalt ejtőernyős, aki a sötét éjbe, esőbe, 172 mérföld per órás szélben, papucscipővel és esőkabáttal kiugrott volna. Egyszerűen túl veszélyes volt.”

Ezeknek szöges ellentétét állította Earl Cossey ejtőernyős oktató, aki szerint „bárki, aki hat vagy hét ugráson túl volt, meg tudta volna ezt tenni”, bár a sötét éj szerinte is drasztikusan csökkentette a túlélési esélyeket; megfelelő lábbeli nélkül pedig komoly boka- vagy lábsérüléseket szerezhetett.

Fontos tény Cooper túlélési esélyeit latolgatva, hogy nem lehettek a földön segítőtársai. Egyrészt jól kivitelezett, pontos ugrás kellett volna egy földön való találkozáshoz, és egy előre jól megtervezett út, melyről nem Cooper döntött. Képtelen lett volna továbbá jelezni a segítőtársnak, hogy nem Mexikóvárosba, hanem Renóba tart a gépe, és a ködös éjszaka még jobban megnehezítette volna egy társ dolgát.

Végül pedig fontos, hogy Cooper egyetlen dollárt sem költött a pénzéből. Egyes nyomozók a folyóba való fulladását is lehetségesnek tartották, ami megmagyarázná a folyó partján talált pénzkötegeket; mások szerint Cooper küldetése sikeres volt: „aznap este a saját ágyában aludt”, ahogy egy anonim FBI-ügynök nyilatkozott 1976-ban a Seattle Times-nak.

Bár Cooper halálára egyértelmű bizonyítékot sosem találtak, túlélését az őt utánzó térítések bizonyíthatják: egy hónappal az eset után már öten utánozták Coopert, és mind az öt eset eltérítői túlélték az ugrást, gyakran olyan körülmények közt, mint amilyenek Cooper esetében álltak fenn.

Az ügy 45 éve alatt többezer „komoly gyanúsított” állt az FBI célkeresztjében, de végül senkire sem tudták a vádat rávarrni. 2016-ban végül az ügy aktáit végleg becsukták, arra hivatkozva, hogy Cooper elfogása ekkor már értelmetlen lenne, hisz ha életben is van, 85 éves lett volna akkor.

Mára már valószínűleg halott, de esete sokat tett a repülésbiztonság érdekében; 66 részes aktája pedig történelmi szintű dokumentum. Mai napig az egyetlen megoldatlan repülőgép-eltérítésként tartják számon, legendája pedig örökre kísérni fogja.

Kiemelt fotó: Netflix

Vajna Csongor-Mihály