Mozi után – Balogh Olívia novellája
Egy hétfő este volt, békés, langyos nyári levegővel, és semmi nem jelezte előre, hogy ez a nap más lesz, mint a többi. A szüleimmel elmentünk moziba – nem volt nagy esemény, csak egy hirtelen jött ötlet, ami végül mégis sokkal többet adott, mint vártam. Egy könnyed vígjátékot néztünk meg. Olyat, amin együtt lehetett nevetni, de közben valahol mélyen mégis megpendített valamit bennem – talán azért, mert volt benne egy történetszál, amit túlságosan is ismertem.
A vetítés után fagyizni mentünk, ahogy régen, gyerekkoromban. Apám viccelődött, anyám mosolygott, és én csak néztem őket, ahogy sétálnak előttem a kis utcán, kézen fogva. Irigyeltem őket valamiért, amit talán már nem is reméltem, hogy újra megtapasztalhatok.
Hazafelé a kocsi hátsó ülésén ültem, és a gondolataim még mindig a film és az elmúlt hónapok körül keringtek. Ahogy elhagytuk a belvárost, a fények lassan elmaradtak mögöttünk. Bekapcsoltam a telefonomat. Azonnal felugrottak az értesítések – több tucat üzenet, komment, lájk. A verseim. Valami miatt most különösen sok figyelmet kaptak. Olyanok is írtak, akiket nem is ismerek.
„Milyen szépen írsz!” – olvastam.
„A szavaid olyanok, mintha az én érzéseimet mondanák ki.”
„Könnyeket csaltál a szemembe.”
Elmosolyodtam. Az írás mindig is a menedékem volt. De most valahogy nem csak menedék – híd is lett köztem és mások között.
Aztán megakadt a szemem egy különös üzeneten. Nem volt rajta semmi extra, nem kiemelve, nem feltűnően. De valami mégis belém markolt, már az első sor után.
„Nem hiszem, hogy ezt látod te valaha is, de szia. A nevem ugyanaz, de 180 fokban változtam. Eltűnt a mosoly az arcomról, eltűnt a vicc a számból. És ez mind utánad.”
És ott volt mellette a név. Az ő neve. Nem valami rejtélyes felhasználó, nem kódolt üzenet – konkrétan ő. Legalábbis annak látszott. A profilkép is ugyanaz, mint amit régen használt.
De valami mégsem stimmelt. Nem tudtam eldönteni, hogy valódi üzenet-e, vagy csak valaki játszik velem. Egy hamis fiók, egy utánzat? Vagy tényleg ő írta, csak másként – csendesebben, elbújva? Reméltem, hogy ez nem igaz.
Megfagyott bennem a levegő. A szüleim valamit kérdeztek elöl, de nem hallottam. A telefonom világított az ölemben, én pedig csak bámultam az üzenetet.
Nem… ő nem írna rám. Ugye? Hiszen ő volt az, aki elengedett. Ő mondta ki, hogy vége. Nem haragból, nem dühből – csak úgy, mintha elfáradt volna. Mintha már nem lenne ereje tartani, amit egyszer elkezdtünk.
És én? Én nem küzdöttem vissza. Mert akkor már túl késő volt.
Aznap este ugyanis… történt valami. Ő hívott, újra és újra. Csak hallani akarta a hangomat. De én nem vettem fel. Nem voltam elérhető. Nem tudtam az lenni.
Ő azt hihette, hogy figyelmen kívül hagyom. Hogy nem akarok vele beszélni. Talán akkor tört el benne valami végleg… Csak a bűntudat beszél belőle. Vagy valaki más szórakozik velem. Nem tudom. És valószínűleg soha nem is fogom megtudni biztosan.
A szüleim közben nevetgéltek elöl, a kocsiban halkan szólt egy régi sláger. Én pedig csendben ültem hátul, az üzenettel a kezemben, és hirtelen újra ott voltam abban az éjszakában.
Aztán elszakítottam a gondolataimat, visszatettem a telefont a zsebembe, és kifelé néztem az ablakon. Eszembe jutott az az este, amikor elhagyott. Az utolsó üzenet. Az utolsó szó. Majd a hívásai. A kétség. A csend. De akkor már nem volt mit mondani.
Mert azon az estén történt az a baleset.
De hogy miért nem vettem fel neki a telefont? És hogy mi történt velem aznap este? És hogy milyen baleset is volt?
Na… az maradjon még az én titkom.
Balogh Olívia-Tamara,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
9. I osztály